Lélektárs - vagy nem
A
spiritualitásban sokan különválasztják a lelki társ és a
lélektárs fogalmakat. Utóbbinál már egy kicsit belekeveredik az
ikerlélek, meg a duál fogalma is, én bevallom őszintén Nektek,
hogy bármennyire is beleástam anno magam e fogalmakba, úgy lett
egyre nagyobb kuszaság bennem. Azt gondolom a fogalmak
magyarázatának jó része kétségbeesett belemagyarázás, hogy
találjunk mindenre magyarázatot, mert azt mondani két emberre,
hogy igazán jól passzoltok össze, harmonikusak vagytok együtt,
mert…. Az nem eléggé spiri. Nem elégíti ki a misztikusság
iránti vágyát a kedves vendégnek.
Asztrológiai szempontból is van, aki bizonyos bolygók közötti kapcsolódásokra ikerségként, illetve duálként tekint, én ezt sem szoktam igazán nézni. Ugyanis rendkívül félrevisz. Ha kijelentjük valami miatt, hogy te és a másik duálok vagytok, vagy ikerlelkek, vagy lélektársak, ez valami rettentőmód misztikusan hangzik, és ilyenkor jön elő az, hogy 1., ha belepusztulnak is mindketten, ha több a fájdalom a kapcsolatban, mint az öröm, akkor se engedik el egymást, merthogy ikerlelkek, meg duálok, meg lélektársak vagyunk. Mögmonta a zasztrológus, meg alátó, ja meg legfőképpen "érzem". 2., a szerelem, az az állapotot, mikor amúgy kivétel nélkül minden szerelmes kiválóan össze van hangolódva, mikor félszavakból is értik egymást, mikor hasonlóan gondolkodnak, reagálnak bizonyos dolgokra, na és persze ájultjó a szerelmeskedés, máris jön, hogy na ő tuti a duálom, az ikerlelkem, no meg a lélektársam. Aztán szép lassan elmúlik a varázs, lecsengenek a dolgok, az egyik nem ugyanazt érzi, és kilép a kapcsolatból, a másik meg még mindig sóhajtozik utána, és azt hiteti el magával, hogy azért nem tudja elfelejteni, merhogy a duálja, ikerlelke, meg lélektársa.
Lelki társként tekintek arra a kapcsolatra, amikor a két ember között olyan kapcsolódás van, hogy egymás mellett maximálisan önmagukat tudják adni, és eszük ágában sincs lelépni a másik mellől, hiszen el sem tudják képzelni egymás nélkül az életüket. Tökéletesen látják egymást érzelmileg, lelkileg, mindenféle spirituális, vagy pszichológiai előképzettség nélkül is. Emiatt sosincs köztük olyan heves vita, ami egymás nem megértése miatt van, vagy elbeszélnének egymás mellett, mert nem értik egymás gondolatait, vagy olyasmiről akarnák meggyőzni a másikat, amivel kapcsolatban annak teljesen más elképzelései gondolatai vannak. Értelmetlennek tartják egymás győzködését, szükségtelen is, hiszen ami egyiknek jó, az jó a másiknak is, ha mégsem, akkor viszont nem akarják belevonni a másikat, természetesnek veszik, hogy ő ezt nem szeretné.
Nincs köztük titok, nem titkolóznak egymás előtt, nincs megjátszás, nincs csalás, becsapás, hazudozás, nyitott könyvek egymás számára. Eszük ágában sincs másfelé nézelődni, teljesen kitöltik egymás szívét, lelkét, gondolatait.
Egymás társaságában teljesen fel tudnak oldódni, legjobban együtt szeretnek lenni, vagy egyedül, de mindig annak tudatában, hogy a másik akkor is ott van, ha éppen nincs fizikailag jelen. Ha együtt vannak, árad belőlük a harmónia, egymás mellett töltődnek fel a legjobban. Lehetnek nézetkülönbségeik, de értően tekintenek egymásra, és nincs harag köztük. Sosem unatkoznak együtt.
Gyakran előfordul, hogy csendben vannak egymás mellett, és ami az egyiknek a fejében megjelenik, kimondja a másik, vagy rákérdez. Gyakori, hogy beszélniük sem kell, úgyis tudják, hogy mi van a másik fejében.
Kiválóan működtetik azt, hogy ha egyik mélyebben van, a másik felemeli.
Mindkettejüknek az a célja, hogy a másikat minél többet lássák boldognak, és ezért minden tőlük telhetőt megtesznek. Mindenben támogatják egymást, akkor is, ha netán elsőre nem értik, vagy nem értenek egyet a másik tervével. Akkor is.
Már nem akarnak sosem mást, nem tudják egymás nélkül elképzelni az életüket.
Felhívnám a figyelmet arra, hogy a felsoroltak nem pontok, hogy ha 1-2 megvan belőlük, akkor az már a lélektársad. Nem, ezek MINDEGYIKE az. Együtt. Ezeket csak kiegészíteni lehetne még, elvenni belőlük nem.
Nem tudom feltűnt-e, egyszer sem írtam le a „szeretet” szót.
Amikor megkérdem a vendégeimet, hogy ha ennyi szenvedést jelent nekik a párkapcsolat, amiben vannak, akkor miért vannak még mindig benne, miért nem változtatnak, a válasz mindig, mindig ugyanaz, szomorú, elhaló hangon: „mert szeretem...” Nos… ezért mondom én: ne keverjük a szezont a fazonnal. Az, hogy szeretünk valakit, hogy szerelmesek vagyunk belé, hogy ragaszkodásunkra is ráhúzzuk gyakran, hogy a szeretet miatt vagyunk a másik mellett, nagyon-nagyon messze van attól, hogy valóban a lelki társunkkal vagyunk együtt.
Talán már érthető a különbség.
Van, aki azt mondja, hogy nem mindenkinek adatik meg életében, hogy egymásra találjanak a lelki társával, ez egy égi ajándék, egy kegyelmi állapot.
Lehet.
Én viszont azt mondom: mindenki előtt nyitva a lehetőség. Hogy él-e vele, azaz nem alkuszik meg kevesebbel, mint amit fent leírtam, az már más kérdés. Mert a többség megalkuszik… Mert még mindig az a „tiszteletreméltó”, ha hősiesen lehúzunk egymás mellett évtizedeket, miközben felemésztenek a testi betegségek, mikor már évek óta nem alszunk nem hogy egy ágyban, de egy szobában sem, mikor már semmi mondanivalónk nincs a másik számára, mikor már az is idegesít, hogy egyáltalán levegőt vesz, és titkon, nagyon-nagyon titkon arra vágyunk, hogy mikor lesz már vége, amikor majd a gyászoló özvegy szerepében tetszeleghetünk.
Éppen a múltkorában láttam a fészbukon, egyik távolabbi rokonom büszkén tette ki, hogy 50 éve vannak együtt a párjával… nos ugye én még kicsi lány voltam, mikor összeházasodtak, és ugyan nem voltunk napi kapcsolatban, de nagyjából végigkövettem életüket, és látom most hol tartanak…. Na, szóval nekem fura, mikor bezsebelem a gratulációkat, és a hűha fejecskéket meg a szívecskéket a fészbukon, hogy ötven éve élek ugyanazzal az emberrel, de közben semmi más vágyam nincs, csak, hogy mikor szabadulok meg már tőle, és havi rendszerességgel vagyunk kórház-látogatók felváltva….
Természetesen tisztelet a kivételnek, mert tudom, hogy van olyan is, pl. az én anyai nagyszüleim is imádták egymást, 65 évig éltek együtt, s mikor nagyapám elment, mamának konkrétan elmentek otthonról, onnantól kezelhetetlen volt, és két év múlva elment a papa után.
De ez rendkívül ritka, mert még mindig az a „tiszteletreméltó”, és irigylésre is, hogy minél tovább szenvedjük méltatlan kapcsolatokban. Aki nem adja olcsón magát, mert utál szenvedni, és továbblép, ha javíthatatlan a kapcsolat, az szánalomra méltó. Szegény biztos baj van vele, mert nem marad meg senki mellett, és/vagy mellette nem marad meg más. Mondják ezt, akik fogcsikorgatva kínlódnak a párkapcsolataikban.
Fordítva ülünk a lovon.
Épp fenti rokonomtól kaptam meg, amikor 9 éve összekerültem a Férjemmel, a többedik párkapcsolatom után, hogy reméli, most már ez az utolsó lesz. Mondtam neki én is remélem, de ha úgy érzem mégsem ő az, Aki, biztos lehet benne, hogy tovább fogok lépni ebből is. Persze, hogy nem értette, kínosan nevetgélt. Pedig én tök komolyan mondtam.
Lelki társat pedig nem lehet görcsösen akarni.
De lehet vágyni. Finoman, szépen, szeretettel. Nem sóvárogva, amely sóvárgás mélyén az van, hogy bárha valaki boldoggá tenne engem…. Mert még ezt is idekeverjük… a boldogságunkat mástól várjuk… egy boldogtalan ember pedig rohadtul nem vonzó ám… a sóvárgó sem. A magabiztos, egyedül is egésznek ható, szeretetteli, nyitott szívű ember a vonzó. Aki a másik felét keresi, az mindig csak egy fél embert fog találni, egy másik felet, aki szintén egy mankót keres, akire támaszkodni lehet… Két félből sosem lesz egész. Mert összeragaszthatatlan. Egy egészből és egy másik egészből lehet igazi katarzis. Olyan erő, ami eltéphetetlen, ami nem azért van jelen, mert nem tudunk egymás nélkül lenni, hanem azért, mert nem akarunk.
Óriási különbség.