A Mars a Napomon áll, trigonban saját radixbeli helyzetével. A Szaturnusz még hosszú ideg grasszál a radix IV. házam fölött, ahol számomra fontos erők vannak. Már túl van a Napomon, most a Merkúrom felé tart, majd jön a Chiron, végül a Szaturnusz-Vénusz együttállásomon fog oda-vissza cirkulálni, mint jó tanító, aki újra és újra kikérdezi a leckét, hogy biztos legyen a tudásomban, hogy elégedetten utamra bocsáthasson a következő 29 évemre - vagy ami még hátravan belőle.

Mély átalakító, számonkérő, kérlelhetetlen erők vannak most.

Nem, a kérlelhetetlen nem könyörtelent jelent.

Kérlelhetetlenül halad az idő, és az erők dolgoznak, mást nem tudnak tenni, akkor is, ha nem vagyunk rájuk tudatosak.

Megteheted, hogy a viharos tengeren nem fogod a hajód kormánykerekét. Nem fókuszálod figyelmedet az útirányra. Összekucorodhatsz a hajód egy sarkában, és átadhatod tested, lelked a Rettegésnek, ami a villámlástól, az esőtől, a vihartól gyorsan úrrá lesz rajtad. Átengedheted a Félelemnek az irányítást életed, vagy halálod felett.

Az Univerzumnak mindegy, hogy döntünk: rettegve feladjuk, vagy küzdünk, amíg erőnkből telik.

Az erők oda-vissza kérlelhetetlenül működnek. Egy-vagy több, bármennyi élet sem számít, hiszen Halál nem létezik, a hiányt mindig betölti az Univerzum, mert ez a Természet, az Élet, az Univerzális Rend. A hiány csak nekünk fáj, embereknek, nekünk is csak ideig-óráig. A Földön minden más élőlény simán jön-megy a Körforgás Természetes Rendjében.

Az Életem, amíg tart, a kezemben van.

Kérhetek segítséget, dönthetek az elmúlás mellett, és kérhetem a terheim – vagy szeretteim terheinek – könnyítését. Vagy megkapom, vagy nem, és hagyjuk azt, hogy állandóan megpróbáljuk megmagyarázni, hogy egyiknek miért sikerül, a másiknak miért nem. Fogggalmunk sincs, hogy ki hol tart az útján, akár ezen élete útján, akár életek sokaságának láncolatán melyik fázisban tart. Ezért teljesen felesleges azon puffogni, kinek jobb, neki miért, és nekem miért szarabb, biztos, mert nem érdemlem meg? Francokat. Ezen gondolkodni túl értékes energiákat emészt fel.

Üldögélsz a hajód egy sarkában, míg alattad tombol az óceán, körülötted az elemek játéka azon van, hogy pusztulásodat szolgálja. Vagy nem adod ilyen olcsón a bőrödet, és megragadod azt a hajókormányt, lábaidat szilárdan megveted az alattad táncoló lélekvesztő padlóján. Nem törődsz a hegynyi hullámokkal, az üvöltő széllel, és az özönvízzel, MEGTESZED, AMI TŐLED TELIK, AMIT BÍRSZ ERŐVEL, és harcolsz. Hogy ne feladva távozz, ha már menni kell, hanem imával az ajkaidon, és megtéve azt, ami telik tőled. Az Életért. Ha kell. Ha akarod persze.

Írom ezt úgy, hogy itt a hegy tetején őrült táncot jár Szél Úrfi, remek inspirációt adva nekem az íráshoz. Megmutatva, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az Elemeknek, és mást nem tehetünk, mint örömmel fogadjuk őket. Mert ha nem, akkor is mulatnak kedvükre. Ilyen az Élet, a Világ, a Föld, és az egész Univerzum. „Szél fúúújj át rajtam, szél fúúújj át rajtam, sejehajjj!” Vigyél mindent, ami nem kell nekem. Belőlem, és körülöttem is. Tisztítsd a teremet a belsőt és a külsőt is!

Én ma elmentem a templomomba. A virágillatú, csupaKeltikés Erdőmbe. Ahol az lehetek, aki vagyok, sallangok, megjátszások, szerepek nélkül. Feszültség nélkül. Beszéd nélkül, csendben, illetve persze halkan motyogva magamban, mert hiszem, hogy a kimondott emberi szavak még erőteljesebbé tehetik a mágiát.

Ott voltam, ahol kitágulhat a tudatom, amit én annyira szeretek, szó szerint kitágulhat, és vele tágulhatok én is, megszüntetve emberi testem határait, megélve nem csak a tudati, hanem a testi határtalanságot is. Amikor már nem tudom, hol végződik Magdus és hol kezdődik az Erdő. Én járok Földanya Testén, vagy ő siklik alattam.

A Természet engem úgy ölel át és fogad be, kritika, kérés, és feltételek nélkül, mint amikor az ember a legmélyebb, legmagasztosabb szerelemben egyesül a másikkal. És bár az csak pár pillanat, itt a pillanat órákká nyúlhat, egészen addig, míg nem döntök úgy, hogy elhagyom ezt a Teret.

És én ma kértem. Imádkoztam. Nem ahogyan a templomban szokás. Úgy, ahogy egy boszorkány imádkozik. Ahogy Földanya Leánya imádkozik szülőanyjához. Lehet, tán még sosem használtam ilyen módon az Erőmet, azt, amivel születtem. Hiszen az ember nem tudja használni, ha nem tudja hogyan kell, azt sem, amivel született. Ha nem segíti, nem támogatja, ha nem mutatja meg neki valaki, még idejekorán, hogy ki ő, mi ő. Magától oly’ nehezen hiszi el, érzi át, érti meg, pláne használja is. Nekem már sokan és sokat mondták, mondják, újra és újra, én mindig elhiszem, aztán valahogy elsikkad, és száz százalék helyett csak félárbócon nyomom, hogy a hajós hasonlatnál maradjak. Bele vagyok állva az Erőmbe, erről beszéltem a legutóbbi videómban. Csak éppen nem használom. Ott állok benne, hiszen nem is állhatnék máshol. De pont ez a baj, hogy csak állok benne. Az aranyrög ott van a zsebemben, én mégis éhenhalok…

Hát nem.

Ma feljebb húztam kicsit a fővitorlámat, hiszen gyönyörű szél van, csak hagynom kell, hogy vigyen, miközben én a hajóm kormányába kapaszkodom és tartom a kijelölt irányt.

Kijelöltem.

Tiszta erőből tartom. Lábaimat szilárdan megvetettem. Én nem ülök le a hajó egy védettnek gondolt zugába – hogy is lehetne olyan a háborgó tengeren… Nincs védett zug. Az csak illúzió.

Adom az erőm, nem adom a bőröm olcsón, és ezért végre mertem IGAZÁN KÉRNI. Használtam az Erőm.

Mi kell ahhoz, hogy az ember mélyen, és igazán és félelem nélkül kérni merjen? Anélkül a félelem nélkül, amit a kétezer éves hagyományok belénk vertek, hogy zsigereinkben, sejtszinten hozzuk a láthatatlan, és nálunk nagyobbnak, és erősebbnek hitt hatalomtól való félelmet, és azt, hogy a kérésekért áldozatot kell hoznunk, adnunk. Méghozzá olyat, ami a legnehezebb tán…

Látom a vendégeimnél, hogy a sokezeréves vallási téboly dogmáitól rettegnek még mindig, az isteni büntetéstől, ha rosszat tesznek, gondolnak, ha vágyaik nem kompatibilisek a bibliában írottakkal, vagy valamely keleti vallási tétellel… miközben spirituális, vallásoktól szabad gondolkodónak hiszik magukat… Mert nem látják át, hogyan szivárgott be, sunyi módon, és aljasul a szabad szellemiségbe a vallás.

Tudom, hogy nehéz ettől a belénk kódolt energiától függetlenedni.

Jajdenehéz… merhetek AKARNI? Merhetek örömöt vágyni, bőségben, egészségben élni, merhetem elhinni, hogy nem kell büntetésben lennem?

Én kértem.

Imádkoztam, és sírtam.

Ott az Erdőmben, a szél szárította fel a könnyeimet, miközben a fák recsegtek körülöttem.

A megkönnyebbüléstől sírtam, hogy végre megteszem. Hogy nem csak küzdök, mint egy oroszlán, hanem felfogva, hogy mennyire véges emberi hatalmam, és tudásom, segítséget kérjek ahhoz, ahol tehetetlennek érzem magam, elfogytak az eszközeim, de bármennyire is akarom, nem tudom elengedni.

Mert ember vagyok, Nő, Asszony, Feleség, és Anya, annak minden esendőségével, fájdalmával, keserűségével, félelmeivel, fájdalmaival, jó és rossz érzéseivel.

Annyi mindent láttam bő fél évszázados életem alatt, jót és rosszat is, hogy már nem számít, hogy jó vagyok, vagy rossz, már nem törekszem egyikre sem, sem mellette, sem ellene. Lényegtelen ez már számomra.

Mert alapvetően jól vagyok úgy, ahogy vagyok, mindig úgy, ahogy éppen vagyok.

Már csak a valóság érdekel, nem az, amit mások ráaggatnak.

Az a valóság, ami engem érdekel, amit látok, és tapasztalok, a legtöbbek számára elviselhetetlen.

És én ott, az Erdő mélyén rátalálok erre.

Mint ma is.

Kértem tehát. Imádkoztam, és sírtam, és azt is mondtam, ha kell, önmagamat áldozom, ha ezt kéri bárki is. Nyitva hagytam ezt a kaput is. Ha kell jó, ha nem, úgyis jó. Mert már nem számít igazán semmi, csak az, hogy saját mikrokörnyezetemben REND legyen. Teljesség. A teljességbe pedig minden beletartozik. A fájdalom, a szorongás, a nehézségek, a kudarcok, a félelmek, de egyenlő arányban az örömök, a boldog pillanatok, az egészség, a tehetség, a nevetés, a bőség is.

Én nem hiszem, hogy a bőség a lét természetes állapota, mert nem ezt tapasztaltam. Hanem azt, hogy ahogy a Természetben, ahogy az időjárástól függ minden, van, hogy bőség van, és van, hogy szűk-ség. Van, hogy kiáradás van, van, hogy beszűkülés. Van, hogy forróság, és van, hogy fagy. Van, hogy pusztulás, van, hogy születés. És ez így van rendjén. Ez a harmónia.

Az egyensúlyt kértem, a harmóniát. A békét, és a biztonságot a bizonytalanság, és a békétlenség közepette. A szeretetet, és szerelmet, az édességet a keserűség mellé. Az egészséget, és felismeréseket, az időbeni megérkezéseket.

A szellemi tisztaságot, és azt, hogy ami (aki) tiszta, és jó, és amire (akire) másoknak is nagy-nagy szüksége van ebben a világban, azt ne engedjék eltűnni, elsüllyedni, elszürkülni, ne húzza be a sötét, és nehéz, és fájdalmas többségi keserűség szenvedésenergiája.

Aztán mikor jelet kértem a hogyan továbbra, néhány perc múlva balról egy 12 tagú dámszarvas csapat, pillanatokkal később, jobbról szintén tucatnyi vaddisznó jelent meg a völgy két oldalán, amelyben haladtunk. Utóbbiakkal még sosem találkoztunk, pedig gyakori erdőjárók vagyunk. Oly közel voltak, és olyan határozottan haladtak felénk, hogy hangos hejj-hejj-hejj!!! kiáltásokkal tudtam csak megállítani őket… Nem riadtak meg. Kissé megtorpantak, néztek, majd komótosan elcammogtak. Némileg erősebben vert a szívem, mert kutyával voltunk, és így egy kicsit más azért a gyerek fekvése… Sosem tudható, hogy a kutya milyen reakciót vált ki a vaddisznókból.

Hogy ez volt-e a jel, nem tudom. Azt tudom, hogy ilyen élményünk még nem volt.

Most, hogy fogyóban a Hold, minden este újra-, és újraerősítem a kérésemet. Nem azért, mert attól tartok, nem hallják meg. Azért, mert a legnagyobb viharban is erősen tartom azt a kormánykereket, és határozottan fókuszálok az irányra. Hogy nem csak kilövöm a vágynyilacskáimat, aztán lesz, ami lesz, hanem elszántan MEREM AKARNI, amit akarok. Nem csak szeretném, ezt a szót töröltem a szótáramból már jóideje.

AKAROM, és ami emberi mivoltomból telik, megteszem, hogy akaratom megnyilvánuljon a fizikai Valóságban.

Ez az írás is azért született, hogy a gondolatokat, a vágyat, az akaratot, a halkan elsuttogott szavakat megerősítse.

Azt nem tudom, hogy ez mire lesz elég, ezt majd az Idő fogja megmutatni.