Egy rokonáról mesélt, egy asszonyról, aki ma reggel úgy döntött feladja e földi életét, és inkább egy másik dimenzióban folytatja útját. Ott, ahol nem kell a cselédsorsot élnie tovább, amit erre az életére a benne működő erőknek zavartalan utat engedve saját döntése alapján választott. Ahogy hallgattam az elbeszélést, úgy formálódtak bennem a gondolatok szavak, és mondatok, képek, érzések formájában, a reggeli fagyos szélben kinn a határban, lassan bandukolva az előttem haladó Férjem és Kutyám nyomában. Szoktunk így, egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk aktuális dolgokról, érzéseinkről, gondolatainkról, önmagunkról. Aztán, többnyire én, lemaradok tőlük, lézengek a tájban. Hagyom, hogy jöjjenek menjenek a gondolatok a fejemben, és csak hagyom ezt az érzést is, ami olyan, mint amikor a puha szárnyas pitypangmagot szárnyára veszi a szellő.

De most nem volt ez a repülő szőrös pitypangmag érzésem. Semmi könnyedség nem volt a létezésemben. Inkább nehéz volt.

Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe, hogy vajon nem hiábavalóság-e minden elszánt segítő szándékom, tudásom, munkám, az asszonyok, lányok felé. Hogy valódi eredményeket érjünk el együtt.

Mert még túl kevés idő telt el. Mert a mi anyáink, nagyanyáink még masszívan vitték a cselédsorsot, a bántalmazott, kirekesztett, megvetett, megalázott asszonysorsot.

Még nincs itt az idő, hogy a pszichogenetika kicsit szelídüljön, még túl erős a múlt bennünk. Talán majd 20-30-50 év múlva, még egy generáció, vagy kettő, és talán már változnak a idők is, hogy nem csak szülőgépeknek tekintenek minket, nem attól lesz nő a nő, ha mindenképpen van párja, férje és gyerekei, és az ő oltárukon áldozza fel saját életét. Hogy nem sokadrangú állampolgár a nő, aki nem vágyik a klasszikus női szerepekre.

Ha már nem csak férfiak irányítják a világot, ha megtörténik a valódi megértése annak, hogy egyikünk se rosszabb, több, jobb, kevesebb a másik nemnél, hanem MÁS. És éppen ez a másság adja meg a földi, emberi lét savát és borsát, hogy nő és férfi külön-külön is, de együtt is tudnak csodát teremteni, és ez nem csak és kizárólag a gyermek, hanem minden, amit az ember teremteni képes.

Ha nem akar a nő férfi lenni, a férfi nővé válni.

Ha nem anyát keresnek a férfiak, és a nők nem apukát.

Ha a nők nem vetik meg saját nőtársaikat, akik más életet akarnak élni, mint a család és a fakanál, ha nem rekeszti ki, vagy nézi értetlenül és ferde szemmel a társadalom azon nőket, akik önmegvalósítani vágynak, hogy saját jogon érjenek el eredményeket, és ne a másik fényében, vagy inkább árnyékában.

Véleményem szerint azonban, amíg férfiuralom van, amíg az európai vezetők többsége férfi, akiket egyébként szintén nők nevelnek, és tolnak a hatalomba, valamint választanak meg, addig nem lesz változás.

Mert ne feledjük: amint fenn, úgy lenn!

És lehet szidni az aktuális hatalmi viszonyokat, meg az ezt megelőzőt, meg a még korábbit, és várni a csodára, újra hitet tenni egy másik pszichopata mellett, de ne feledjük, hogy mindez a mi kivetülésünk. A családunk, a múltunk, a gyökereink mintája, a jelenről és a jövőről való elképzeléseink, vagy inkább kép-telenségünk leképeződése. Aki ordít bármely aktuális hatalom ellen, elmélkedjen rajta milyen volt a viszonya saját apjával, családjával, a férfiminőséggel, milyen most a viszonya saját férfi mivoltjával, saját nőiségével.

És még mielőtt fellobbanna e sorok olvastán TÉNYLEG gondolja mindezt végig.

Az általam vágyott világhoz bizony kell még vagy két-három generációváltás, ha nem több. Ha egyáltalán eljut ide a népesség valaha. Ha hagyja az uralkodó elit, a hatalom, a véleményformálás, ha a nők kritikus tömegei maguktól felismerik, hogy legnagyobb ellenségeik ők maguk saját maguknak, és egymásnak.

Nem tudom eljön-e ez az idő.

Ha igen, én biztosan nem érem meg, az tutifix.

Azt akarom hinni, hogy amit és ahogy teszek, akármennyire csak egy-egy csepp az ésszel felfoghatatlan hatalmasságú óceánban, de talán, egy kicsit talán valami. Akarnék én mást tenni, de mégsem tudok. Bárhányszor indultam más felé, mindig lyukra futottam. Valahogy mindig visszasodor ide az élet, és én újra felveszem a keresztemet, és megyek tovább, amíg bírom. Annyi különbséggel, hogy én nem vagyok olyan cuki, hogy életemet adjam másokért. Ennél jóval önzőbb vagyok. Remélem, hogy ezt a mintát át tudtam adni a lányomnak – ahogy látom jó úton haladunk e témában –, és ha neki lánya lesz, abban az időben tán már megkérdőjelezhetetlen lesz a teljes jogú, sokkal egészségesebb öntudattal bíró élet. Vagy? A világnak mindig szüksége lesz cselédekre? Ezért újra-, és újratermelődnek? Sanszos...

Szóval az idealizált világom csak az én fejemben létezik, úgy tűnik.

Mert a tendencia, a realitás ami most van, nem erre mutat.

Fiatal nő, nemrégiben szült, pont azt a mártírsorsot viszi, amit anyukája, és észre sem veszi, miközben a körülményei abszolút nem indokolnák. Kislánya ezt a viselkedésmintát szívja magába az anyatejjel, hallja anyja hangját, érzi az érzéseit, miközben az apjára neheztel indokolatlanul, csak mert a benne lévő programot futtatja öntudatlanul. Pusztán mert képtelen megérteni, hogy a férfi másként működik, mint a nő…

Szóval… nem vagyok derűlátó egy kicsit sem. Lehet, hogy másként viszik gyerekeink a sorsunkat, hiszen mások a körülmények, de a horoszkópok nem hazudnak. Hatalmas kontraszt az édes pihe-puha, finom babaillatú kis testét magunkhoz ölelni, majd rápillantva a születési képletére látni ott a nehéz, és keserves puttonyt, amelyek apró vállait születése pillanatától terhelik.

Nem, sajnos nincs változás.

Mert változtatni nem ők, hanem mi magunk tudnánk, hogy legalább igyekezzünk kipakolni saját puttonyunkat, mielőtt családalapításba fognánk. De ne csak a nők! A férfiak is… hiszen minden családba két teli puttony kerül, és ezekből készül az új puttony a gyermeknek, aki a szemünk fénye, életünknél fontosabb, mindennél jobban szeretjük, védeni és óvni akarjuk… Mindenkitől, az élettől…

csak magunktól nem.

Aztán ahogy ezeken így elmélkedem a mindennapjaimban, ma elém jön ez a vers, ami a szívem legmélyéig hatol. Már a cím is… Köszönet érte.

Matrjoska

Bennem lakó anyám felébreszt éjjelente.

Üvöltve rádiózik, rosszul hallja a múltat.

Ha kimegyek a mosdóba, a lámpafényben

kiül az arcomra és visszabámul.

Az öregek otthonából már kitették,

most bennem él és használja a hangom.

Ha elküldöm, ütögeti a szívem,

belülről visszerekkel megkötöz.

Kiabál a fiammal, lecsavarja a fűtést,

hülyén sminkel, hamisan énekel.

Nem hagy aludni, beszélgetni szeretne,

próbál rávenni, hogy én legyek ő.

Ha nem felelek, elkezdi unalmában

szólongatni a bennem lévő anyákat,

az összes héjat, levedlett, régi testet,

és hajnalig sorolja a nevüket.

A legbelső anyám egy hallgatag sejt.

Virraszt a mormolásban éjszaka,

membránkendőjét hirtelen ledobja,

és elindul, hogy végre csend legyen.

Tóth Krisztina