„Megkérdeznék öntől valamit... 16 családállításon vettem részt mint képviselő. Ezek fedett állítások voltak egytől egyig. Lehet annak bármiféle jelentése, hogyha, egy halott volt a történetben, akkor mindig rám került az a szerep? Ezen gondolkozom már egy ideje... Válaszát hálásan köszönöm!”

Hangsúlyozom, hogy a saját megtapasztalásaimról beszélek, nem arról, amiket könyvekből olvastam, vagy más spirituális tanítóktól, tanokból hallottam. A halottak, a túlvilágra került emberek témában amúgy sem lehet anélkül beszélni, hogy az ember ne futna bele valami ellenkező véleménybe, amihez körömszakadtáig ragaszkodik valaki. Számomra a leghitelesebbek még mindig a halálból visszatértek beszámolói, de ezekkel is fenntartásokkal vagyok, hiszen ha jól emlékszem a leghosszabb ideig odaát tartózkodó sem volt egy óránál tovább, mielőtt visszatért volna.

De kétségkívül én mindent fenntartással kezelek, amíg nem tapasztalom meg magam. Ez egy ilyen „rossz” szokásom.

Mivel még élek, így nem tudok arról hitelt érdemlően beszámolni, hogy mi van a halál bekövetkezte után, saját objektív tapasztalatomat mindössze a szeánszaimon történtekből vonom le, amikor már eltávozott személy energiáját hívom be.

Ezek a tapasztalások bizony elég távol állnak attól, amit a spiri narratíva tol, jelesül, hogy itt kóvályognak körülöttünk akármennyi ideig is, és tanácsokkal látnak el, segítenek, stb. Pláne azok, akik életükben nem tették ezt. Haláluk után sem fogják.

Nyilván van, aki nem rögtön rebben tova, van, aki akár napokig, hetekig is földközelben marad, erre tudok példát. És nagyon kis százalékban olyan is, aki nem tud továbbmenni. Utóbbi az én praxisomban egyetlen egy volt, ő kifejezetten azt mondta, hogy szeretne, de nem tud elmenni. A többiek általában azt mondják, hogy fogalmuk sincs mit keresnek itt, és gyakorlatilag a legkisebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi van a hátrahagyottakkal, szó szerint hátat fordítanak, és közlik, hogy nincs dolguk a térben lévőkkel. Tudom, rossz ezt hallani (olvasni) azoknak, akiknek szoros, szeretetteli kapcsolatuk volt az eltávozottal, nehéz elfogadni, hogy bizony, amint átlép, már nem kötődik ide, vagy csak nagyon rövid ideig, majd továbbmegy. Ugyanis ez a dolga, nem az, hogy az itt maradottakat támogassa. És tudom, hogy most sok-sok komment keletkezik majd, hogy de, mert neki az anyukája, apukája, szerelme, férje, felesége, társa, barátnője, testvére, és a többi még mindig itt van vele, de higgyétek el, hogy ez senkinek nem jó, nekik a legkevésbé. Arról már nem is ejtek szót, csak nagyon zárójelben, hogy az agyunk mikre képes, hogyan tudja elhitetni velünk érzékeléseink valóságát. Előbb-utóbb meg kéne érteni, hogy nem véletlenül lett vége az eltávozott földi életének. Bárhol is legyen az a másik dimenzió, az az ő világuk már, és nem ez a földi élet.

Kedves követőm kérdésére tehát a saját, szubjektív véleményemet tudom elmondani, azzal a háttérrel, amit a halállal, haldoklással kapcsolatos tájékozottságom, valamint a saját e téren szerzett tapasztalásaim következtében alakítottam ki.

Több oka is lehet tehát annak, hogy valaki az ilyen eseményeken a halott szerepébe kerül.

Vannak emberek, akik születésük után is jobban kötődnek egy vagy több elhunythoz, mint egy élőhöz. Ez többnyire tudattalan energia. Asztrológiai szempontból ezt is gyönyörűen látni a születési horoszkópban. Ha ez a helyzet, akkor ők nem tudatosan, de lehet, hogy tudatosan is, fél lábbal mintegy odaát maradnak. Nekik nagyon nehéz ebben a világban létezni, mintha mindig is két világ között lebegnének. Mivel gyakorlatilag otthon vannak mindkét világban, így a már eltávozottak energetikája is jobban „átjön” rajtuk keresztül a szeánszokban, mint az abszolút két lábbal a földön járó embereknél. Hogy úgy mondjam, jobban tudják interpretálni az energiát, jobban ki tudják fejezni magukat, ami egyébként gyakran nagyon nehézkes a szeánszokon, nem minden ember képes jól kifejezni a benne megjelenő energiákat, érzelmeket, érzéseket, képeket.

Ez lehet az egyik ok. Másik oknak én azt gondolom, ha valaki elveszítette egy szerettét, akihez nagyon kötődött, vagy friss gyászban van, vagy megérintette a halál szele, ők mind közelebb vannak a túlvilághoz átmenetileg. A friss gyász, vagy az, hogy képtelenek vagyunk elengedni egy meghalt szerettünket, erős kötőerő lehet, és ez megjelenhet az állításokban, az ilyen emberből árad a megfoghatatlan energia, amelyet mások is éreznek, és kiválaszthatják őt erre a szerepre. Saját példám erre: amikor édesanyám meghalt, a következő három évben én magam is gyakorta voltam az állításokban résztvevőként halott szerepében, illetve annak a szerepében, aki elveszített valakit. Utóbbi esetben ezt az elengedést „játszottuk” le (és nagyon idézőjelbe a játszottuk szót) ami nekem komoly érzelmi megrázkódtatással járt, hiszen meg voltam győződve róla elméből, hogy már túl vagyok anyu elvesztésén.

Véleményem szerint tehát summázva, aki születésével, vagy átmenetileg egy gyász miatt közel van a másik oldalhoz, belekerülhet az állításokban a halott szerepébe, vagy annak a szerepébe, aki nem tudja, nem tudta még elengedni halott szerettét.

Köszönöm szépen a Hölgynek a témafelvetést, és a bizalmát.