Na, én akkor tapasztaltam ezt meg először, mikor évekkel ezelőtt hastáncolni kezdtem. A frász kitört az első óra előtt, hogy mit fogok én ottan annyi nővel kezdeni. Előzményként annyit, hogy kora gyerekkoromtól fogva szembesülnöm kellett a női árulással, intrikával, bosszúállással, vagy csak egyszerűen a minden előzmény nélküli hátbadöféssel a nők részéről, szóval életem második felére meglehetőst óvatossá váltam a velük szemben, hogy finoman fejezzem ki magam.

Ott, a hastáncos közösségben éreztem először azt a hihetetlen erőt, amit több nő együtt képes árasztani magából - ha valóban egymásra figyelnek, támogatással, szeretettel. Ez fontos. Ez a lényeg ugyanis. Mert önmagától, csak úgy nem jön létre azzal, mert sok nő van együtt. Sőt. Ha nem tudatosak, hanem hozzák a szokásos formát, az egymás méricskélését, a szeretetlenséget, az intrikálást, a féltékenykedést, a felületes, hétköznapi locsogást, az ítélkezést, akkor ott a sötét erő jár táncot, és rombolja még azt a meglévő kis erőt is, ami esetleg jelen van.

A hastáncos lányok, asszonyok között már azért sejtettem, hogy tán van nekem dógom a nők között, elfogadható vagyok valamelyest, és ha én is visszahúzom a tüskéimet, és merek szeretni, tisztelettel és figyelemmel lenni irányukban, akkor ez az áramlás kiválóan működik. Tudod, amikor nem programozol előre, hogy mi lesz, félelem nélkül mész bele, nem aggaszt, hogy esetleg megint bántani fognak, hanem tisztán, nyílt szívvel, lélekkel fordulsz a többiek felé, és ők is így tesznek. Ott, akkor, azokban az együttlétekben hatalmas erő szabadul fel. Aztán persze hazamegyünk, vissza a szokásokba, ahol a női erő visszahúzódik, beszippant a hétköznap - persze csak ha hagyjuk. De ez más téma.

Szóval a papnők közé kerülve már nagyobb tudatossággal figyeltem magam, és döntöttem amellett, hogy ez nekem kell, ezt akarom, itt vagyok önmagam, minden idegszálammal, és zsigeremmel éreztem már az első közösségi együttlét alkalmával, amikor még senkit nem ismertem, hogy EZ AZ. Hogy E Z A Z.

Sírdogáltam is aztán kicsit hazafelé a zuramnak a kocsiban, de ez mondjuk nálam nem nagy dolog, pikk-pakk elsírom magam, ha meghatódom, az meg könnyen megy nekem, a kis Halak lelkemnek.

Tegnap volt egy éve, hogy először találkoztam a papnőkkel személyesen, a tavaszi napforduló szeren, a vízáldáson, a tűzgyújtáson, táncoltunk, énekeltünk, doboltunk, csörgőztünk, tán emlékeztek néhányan osztottam is meg az eseményről fotókat.

És tegnaptól már nem padavan vagyok, hanem FöldAnya és az Istennő Leányaként papnővé avatódtam.

Nem jár ez semmi különös dologgal, csak éppen.... csak éppen mégis... most még nem tudok szólni róla, még lebegek abban a szeretetburokban, amit a többiek fontak-szőttek körém, az ölelések, és a támogató szavak, az erő, és az áradó-áramló energia boldogságos finom-meleg szépséges állapotában. Ezek a hihetetlen Nők, akik tehetségesek, sokrétűek, ezernyi dologgal foglalkoznak, és mellette igazi boszorkányok a szó legjobb értelmében: teremtenek, alkotnak, szántanak, vetnek, ültetnek, festenek, szobrászkodnak, gyógynövényekkel gyógyítanak, tanulnak, énekelnek, táncolnak, segítik embertársaikat, a világot, és közben önmagukat nemesítik.

Az elmúlt egy évben, mióta foglalkozom az évkörrel, az Istennő megannyi arcával találkoztam, tudatosan kértem a segedelmét, figyeltem a megjelenési formáit a természetben és önmagamban, kezeléseimet is úgy végzem, hogy behívom az energiáját. Sok-sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, és bár jócskán kibillentem gyakran, ahogy szoktam, mégis, mégis olyan dajkálást, figyelmet nem tapasztaltam még sosem, mint mióta erre a minőségre fókuszálok. Időnként nem is értem, most sem, hogy mivel és hogyan érdemeltem ki ezt a törődést, még annak ellenére sem, hogy számos megerősítést kaptam arra nézvést, hogy nem ez az első ilyen történés az életeim sorában. De van egy erősen racionális énem és van egy erősen spirituális, szellemi énem, a Halakos kettősség rendkívüli módon megnyilvánul, és sokáig küzdöttem azzal, hogy e kettőt össze tudjam egyeztetni. Majd rájöttem, hogy nem kell összeegyeztetni semmit, egyszerűen el kell fogadnom magamban ezt is: a rációnak, a logikának is helye van az életemben, hiszen a mindennapok enélkül nem működnének, és szeretem is az anyagot, az anyagi dolgokat, a fizikai lét számtalan szépségét és örömét. A szellem pedig mindig ott van, mindig jelen van, rajtam múlik mikor nyúlok érte, és használom. Így szépen összeolvadt a kettő, elválaszthatatlan bennem, és ez így van jól. Mert nem hiszek el kritika nélkül mindent, saját megéléseimet és tapasztalásaimat is megkérdőjelezem, ez visz tovább, hogy ne legyek ájult spiri, viszont tudjam megélni mindkettőt akkor, mikor annak helye és ideje van. És megtanuljam megkülönbözteti a megérzést a szorongástól, félelmektől, az egó akarásától, tudjam mikor vagyok hülye, és mikor kell hallgatnom magamra felülbírálás nélkül.

A logikus énem sokáig tiltakozott persze, de amikor már egyszerűen annyira sarokba van szorítva a szellem által, hogy nincs lacafaca, el kell kussolnia, ott abban az időpillanatban, mikor csak úgy beleengedem magam a szellem karjaiba, vagy nevezzük nevén: az Istennő karjaiba, na ott megtörténnek a csodák, amelyek megélésekor lélegzetet is elfelejtek venni. Lehet más észre sem venné az apró jeleket, ahogy észlelem az embereken tényleg nem veszik észre, mikor dajkálva vannak, én már észreveszem... és ez a legjobb, ami történhet szerintem.

Hát most e pillanatban még így vagyok, néha azért lélegzem, mert muszáj egyelőre, de csak nézek, figyelem a világot, és figyelem magam. Másként látok, másként hallok, másként érzek, más vagyok, ahogy a tegnapi szertartásom imaginációjában mondtam, de nem tegnaptól, hanem már jóideje. Mert az az Erő, amelyet én szolgálok, amely engem segít, ott van mindenben. A kőben, a fában, a földben, a levegőben, a napfényben, és az esőben, a viharban, a szélben, ó igen, a szélben, ott nagyon-nagyon érzem... Ott van a macskáim szemében, és bújásában, ahogy a tyúkjaim az ölembe simulnak, a kutyáim figyelmében, a párom ölelésében, a gyerekem arcában: anya, jó a lányodnak lenni... És ott van minden föld alól kibújó kis életkezdeményben, és a sötétben csíraként, vagy gyökérként létezőben. Ott van a szememnek láthatatlan világban, és ott van, látom néhány ember körül is, igen. És itt van belül, és körülöttem, a halottnak hitt dolgokban, az élettelennek gondolt tárgyakban, minden rezdülésben. És ez jó. Nagyon-nagyon jó.

Én azt kívánom ébresszétek fel magatokban a vágyat és a tudatosságot arra, hogy észrevegyétek ezt az erőt, ezt a minőséget. Nem túl hosszú ez a földi élet, és nagyon nem mindegy hogyan töltjük, és mivel, és mi lesz majd az utolsó gondolatunk a végén. Én elégedetten szeretnék távozni, és örömmel, hogy megtettem mindent, amit tőlem telt. Ez csak egy döntés. Tényleg.