A kereszténység előretörésével, több, mint kétezer éve él a világ jó része monogámként elvárt házasságban. Aztán van egy jó része, egy másik vallás, amely nem is titkoltan, ma is a tulajdonának tekinti a nőt.

Aztán vannak a pogánynak nevezett közösségek, ahol egészségesen élnek együtt nők és férfiak. Az emberi természet szerint, mindenféle társadalmi és vallási, életellenes korlátozások nélkül. De ők vannak kevesebben.

A spiritualitásban hajlamosak a „minden jól van úgy, ahogy van” fogalmat is félreértelmezni, a nem cselekvés, és mindent elfogadás állapotába taszítva, és elegánsan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a világ ebben a nagy elfogadásban éppen baromira nem jó irányba halad. Belekerültünk egy olyan örvénybe, amelyből eléggé úgy tűnik immár nincs kiút.

Az emberi természetet valóban kordában kell tartani, különben a tömeg csürhévé válik, a túlzott szabadság szabadossággá fajul, ahogy ezt láthatjuk a jóléti társadalmakban, az agyonkorlátozás viszont durván aprítja a pszichét, pont olyan káros hatással van, mint a mindentszabad.

Az is az emberi természethez tartozik, hogy képtelenek vagyunk megtalálni az egészséges középutat. A párkapcsolatban is.

Emberek milliói kötik össze nap, mint nap életüket, és szaporodnak anélkül, hogy halvány fogalmuk lenne arról, kik is ők valójában, milyen terheket hoztak a családjukból. Megdolgozatlan gyermekkori traumáikat akasztják egymás nyakába a házassággal, az összeköltözéssel, előre át nem beszélt, el nem fogadott elvárásaikkal vágnak bele a családalapításba, miközben a boldogságot kergetik.

Annak ellenére, hogy számtalan lehetőség közül választhatunk itt a világ ezen részén, hogy megdolgozzuk magunkat, feltárjuk a sebeinket, kitisztítsuk azokat, és begyógyítsuk, még mindig elenyészően kevesen vágnak bele a párkapcsolat, a közös család létrehozásába felkészülten, és felelősséggel, kellő önismerettel. Elvárásokkal, na azzal viszont annál inkább.

És itt máris borul minden, amit vágyunk.

A sokféle párkapcsolati változat közül e kártyalapunk a birtoklást testesíti meg. És persze tudom, hogy a kedves olvasó most azt mondja magában, én aztán nem, dehogy birtoklom, azt csinál, amit akar, de ha kellően őszinte magához, elég gyorsan kiderül, hogy ez nagyon nincs így. Lehetőleg mindig tudjuk hol jár, mit csinál, és kivel. Ha nem, akkor utánatelefonálunk, szemrehányóan, hogy hol van már, és miért nem hívott. Ha megkérjük valamire, és nem teljesíti, az enyhe nehezteléstől a durva haragig bezárólag elég széles érzelmeink spektruma. Szeretnénk, ha mindig velünk akarna lenni, nem vágyna másra. A szexualitást pedig evidens, hogy csak velünk, és csak ő és csak én.

A párkapcsolat, a házasság, az együttélés szövetségének jól működése azon áll, vagy bukik, hogy milyen tudatminőségben vannak a párok. És persze jöhetünk azzal, hogy nagyanyáink is leéltek egy életet egymás mellett, de lássuk meg hozzá azt is, hányan számoltak be elégedettségről, boldogságról, helyette szenvedések, halál, fizikai, érzelmi, verbális bántalmazások, elfojtások, betegségek, elhallgatások mint felfűzött gyöngyök sorakoznak a családfánkon. Ha nem így lenne, nem lenne annyi bajunk nekünk… ez nem azt jelenti, hogy őket kell okolni, azt jelenti, ezekre kell tudatosnak lennünk, mielőtt belevágunk a nagy kalandba, a közös életbe.

Az aranykalitka olyan kapcsolati mintát mutat, amelyben az egyik fél a másik tulajdona. De lehet mindkettő egymás tulajdona. Lehet, hogy mindketten birtokolják egymást, féltékenyen őrzik. Bárhogy is van, az ilyen kapcsolatban a szabadság elvész. És ezzel együtt elvész a mozgékonyság, az életöröm, a játékosság, a saját élet, saját célok. Helyette lustaság lesz, és elhízás, és mozdulatlanság, és beletörődés, és boldogtalanság. És az évek alatt a kötések egyre szaporodnak, egyre több lesz a közös tulajdon, egyre erősebbé válik a kalitka.

Vajon mire akar rámutatni ez a kártyalap? Valóban aranykalitkában élünk, megvan mindenünk, mi is megadtunk mindent, hogy bebiztosítsuk magunkat, hogy védelmet találjunk a világ kiszámíthatatlansága, veszélyei ellen? Van egy közös fészek, ahol otthonra találtunk, még akkor is, ha drágán megfizetünk a vélt biztonságért?

Vagy tán éppen ellenkezőleg? Annyira rettegünk egy párkapcsolatért felvállalni a felelősséget, hogy inkább távol tartjuk magunktól a lehetséges partnereket, féltékenyen őrizve vélt szabadságunkat? Be tudjuk-e fogadni a szabadságunk részleges elvesztésének tényét, képesek vagyunk-e beruházni egy kapcsolatba, van-e bennünk biztos alap és termékeny talaj tudunk-e lenni egy párkapcsolat számára? Észrevesszük-e, ha birtokolni akarunk, felismerjük-e féltékenységünk okait?

A meghitt összetartozás reménye hajt minden embert a párkapcsolatba.

De nincs ilyen, amíg nem tisztázzuk kik vagyunk mi magunk. Nem jó, ha az egyedülléttől való félelem hajt egymás felé, az sem, ha a mindenáron való biztonságkeresés.

Mit tudok adni egy kapcsolatban?

Hányan teszik fel ezt a kérdést, akik párt keresnek?

Mert ennek van most itt az ideje.

(Ez az írásom a Horoszkóp magazinban 2022. novemberében jelent meg.)