Barlang Asszonya, Samhain ideje jött el. Az Újév számomra most kezdődik ezzel a befelé éléssel. Alámerüléssel, átértékeléssel, átalakulásokkal. Közelebb a másik világhoz, közelebb a saját tudatalattimhoz.

A Barlang Asszonya nekem az Ős-Anya, a mindent tudó, tapasztalt, sokat megélt Bölcs ÖregAsszony. Az Istennő maga.

Mikor még közöm sem volt mindahhoz, amiben ma vagyok, élek, már megtapasztaltam Őt, holott nem tudtam ki volt. Olykor megjelent, hogy - mostmár tudom - megértesse velem, hogy az óvodában miért volt seprű a jelem (apám találta ki). Miért hívott anyai nagyanyám boszorkának, ha haragudott rám - és többnyire haragudott. Miért volt tele a füzetem boszorkány-pecsétekkel az általános iskola alsó tagozatában. Hogy mindez nem rossz volt, bármennyire is rettenetesen fájt és egyre erősebb kirekesztettség-érzetet indukált bennem. Hogy mindezen nehézségek valaminek az előjele volt, vagy valami korábbinak a folytatása, aminek megértése, elfogadása, beérése öt hosszú és fájdalmas évtizeddel később történt meg, de óriási felszabadulást és örömet, megkönnyebbülést hozott. A Barlang Asszonya türelmesen várt rám ötven évig...

A fekete szín mindig is a kedvencem volt, nekem az nem gyász, és szomorúság, és nem is elbújás.

Vajon miért állt érdekében a patriarchális társadalmaknak az öregasszonyt, és a sötétséget, és a feketét a félelemmel, fájdalommal, gonoszsággal, csúfsággal azonosítani? Hosszú értekezést lehetne erről írni, most nem teszem.

A barlangokat világ életemben szerettem. Sosem féltem bemenni, lemenni, a Föld alatt mászkálni, kúszni-mászni, sarazni, gyönyörködni a csodálatos föld alatti képződményekben. A barlang számomra a Föld méhe, és végtelen hálával tölt el, ha befogad, és időzhetek benne. Otthon-érzés. A barlang a tudatalatti szimbóluma. Tán ezért volt mindig fontos számomra, hogy otthonom pincéje rendben legyen.

A tükröket is szeretem. Engem nem érdekelt, hogy átjárók, mindig volt a hálószobámban is. Szeretek tükörbe nézni, szeretek a saját szemeim mélységeiben elveszni. Mostanában anyám néz vissza rám. Mögötte nagyanyáim, dédanyáim, ükanyáim, közülük egy, (vagy több) boszorkányként élt, és nemrégiben megmutatta magát nekem. Katartikus élmény volt.

Úgyhogy nekem az év legszebb időszaka a késő ősz, kora tél.

Szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni, elmélkedni, megpróbálni elképzelni, milyen történetek lehetnek a nevek, évszámok mögött. Néha sikerül is. Az elmúlás az élet természetes része. Mint ahogy a fájdalom is. Mert az is elmúlik egyszer, megszelídül. Mint ahogy az öröm is.

A gyertyák ideje van, a tükörbe nézés ideje van, a visszahúzódás ideje van, az emlékezés ideje van. A csönd ideje van. Még a Mars is visszaindult most égi útján - a Földről nézve persze -, húzzuk vissza csápjainkat, nem most kell megváltani a világot. Jobban járunk, ha önmagunkhoz férkőzünk egyre közelebb és közelebb. Bőven van ezzel dolog. Annak pláne, aki azt hiszi, hogy neki már nincs. Ott van a legtöbb.

Még mielőtt valaki félremagyarázná természetesen, ha az élet úgy hozza védjük meg magunkat, és mindent, ami hozzánk tartozik, ha szükséges. De többet legyünk a csendes, szeretetteli, békés emlékezésben, foglalkozzunk álmainkkal, élőkkel, és holtakkal. Az elmúlással, amely mindig magában hordozza az új dolgokat is.