Egy TikTokos követőm kérdésére válaszoltam Isten vs. Ördög témában

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

Na kérem szépen, eddigi Tiktokos múltamat tekintve minden idők legtöbb hozzászólását generáló videómat osztottam meg két nappal ezelőtt.

A véleményemet kérték Isten/Ördög témában, és ha kérés érkezik, én szívesen válaszolok. A többség szerencsére értette, és tudta értelmezni a videóban elhangzottakat, voltak néhányan, akik kiemeltek belőle szavakat, mondatokat, és arra reagáltak, és/vagy kioktatni, meggyőzni szándékoztak engem, nekik egy következő videóban válaszoltam meg. Aztán ma reggel egy általam régóta követett oldal itt a fészen pont e témáról írt: foglalkozzunk-e a funkcionális analfabéták többségében rosszindulatú hozzászólásaival, érdemes-e beleállni?

Nem, úgy gondolom nem. Hiszen pont emiatt úgysem értik a további szavakat, mondatokat sem.

De azt viszont nagyon is gondolom, hogy egy kicsit sem kell hagyni őket teret nyerni, levegőhöz jutni se. Mivel az elmúlt évek bebizonyították, hogy a "ne foglalkozz vele, akkor majd megszűnik" mondat is a spirituális dogmák bugyrába sorolódott, bizony de, ezeket masszívan le kell állítani, különben egyre többen lesznek. Ezt megtettem egy mai videóban, csak úgy spontán, kutyasétáltatás közben kinn az erdőben, mezőn.

Nos, tehát ez a bizonyos rendkívül megosztó videóm szövege, ha érdekel.

„Jó napot! Előre bocsátom, nem szeretnék kötekedni, hanem érdeklődni.Keresztény háttérből jövök, és ezt, amivel ön foglalkozik mi okkultizmusnak hívtuk. Mi a véleménye az Isten/Ördög dologról? Nem szeretnék senkit sem térítgetni, inkább a tudatlanságom szeretném eloszlatni. Köszönöm a válaszát.” - írta nekem nagyon kedvesen PJános74.

Mivel valóban azt érzem a hozzászólásából, hogy nem kötekedni akar, és tisztelettel írt, én is megtisztelem azzal, hogy nem egy hozzászólásban válaszolok, amit egyébként is lehetetlen lenne e témában, hanem néhány percig beszélek mit gondolok én erről.

Előrebocsátom, hogy valószínűleg sok vallásos embernek nem fog tetszeni, amit mondok, hiszen aki valláskövető, az egy nagyon erős, szabályokkal, dogmákkal teli világot választott, ahol még mindig nehezen tűrik az eltérő nézeteket, hitrendszereket, eltérő életmódot, gondolkodást. Az okkultizmus számukra szitokszó, és okkult dolgokkal foglalkozik a pokol kénköves bugyraiban fogja végezni. Nos, számomra már itt borul a vallások jórésze, hiszen olyan módon korlátozza a szabad, önálló gondolkodást, és akar megtartani fenyegetéssel, félelemkeltéssel a rendszerben, ami az én szabad szellememnél már nagyon régen villogtatja a piros lámpát. De elfogadom, hogy a tömegek részére szükséges a félelemben tartással vegyes irányítottság, mint igazodási pont. Ezt nem csak a vallásokban van így, a politikai hatalom is ezzel a módszerrel él.

Számomra isten egyenlő magával a teremtéssel, és már itt eltér az én felfogásom a vallási dogmáktól. Ez a teremtői minőség az én szemléletemben mindenhol mindig mindenben jelen van. Nem csak az emberben, hanem a természet minden formájában, a teljes világegyetemben. A teremtés mindenhol jelen van, az űrben, a bolygókban, a teljes univerzum végtelenségében. A teremtő számomra az az elem, ami mindent áthat, nem csak a szemmel látható és kézzelfogható dolgokat, élőlényeket, hanem a láthatatlan térben is. A teremtő az én felfogásomban nem rossz és nem jó, hanem MINDEN. Tehát rossz is és jó is. Hiszen a minden mindent tartalmaz.

Nézzük az ördög kérdést. Számomra ő is a teremtés része, a teremtő akarat által létjogosultsággal bíró entitás. Tapasztalatom szerint az ördög és az isten minden emberben jelen van. És ahogy az indián mondás tartja: az a farkas erősödik meg, amelyiket eteted.

Ugyanakkor nem különválasztható a teremtés, teremtő energia az ördögi energiától, hiszen az ember a nagyra tartott maréknyi szabad akaratával olyan sötét, másoknak és önmagának ártó tetteket visz véghez, az emberek nagy része olyan gondolatokkal éli az életét, amelyek miatt a Lélek, azaz a tiszta isteni fény bennünk, szépen lassan eltávolodik az embertől. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan az ördög martalékává válik a lelkétől eltávolodott ember, de kétségkívül eljuthat a világos és sötétség határmezsgyéjére, attól függően, hogy mennyire frusztrált, van tele félelemmel, szorongással, mennyire adja át magát a saját belső sötétségének. Hogy ez mennyire így van, a szeánszaimon megtapasztaltak bizonyítják, amikor a Lelket behívom a térbe, márpedig minden alkalommal behívom, minden vendégemnél.

Aztán most beszélnék egy cseppet erről a vallási megítéléséről az okkultizmusnak. Az okkultizmus leegyszerűsítve a láthatón és emberi érzékelésen túli dolgokkal foglalkozik. Na, mostan kérdezem én: amikor istenről és az ördögről, az angyalokról, a démonokról beszél a vallás, ezek látható és az emberi érzékekkel észlelhető dolgok? A választ a hallgatóságra bízom.

Ahogy a kereszténység terjedt a világban, könyvek százai mesélnek arról, és ezt a vallási történelem sem tagadja, hogy milyen módszerekkel pusztították el a természeti népek, vagy egyszerűen csak más hitű népek millióit, pusztán azért, mert azok nem a kereszténység dogmáit, tanait követték. Azok az emberek, akik isten és Jézus követőinek mondták magukat, utóbbi a szeretet parancsát hozta el az Újszövetséggel. Fehér palástos, vörös kereszttel díszített isten katonái mészárolták le a legkegyetlenebb módokon, és fosztották ki a nem keresztény népeket, országokat. Erőszakoltak meg nőket, vágtak le gyerekeket, gyújtottak fel falvakat, városokat, kínoztak meg embereket Jézus és isten, na meg a szeretet nevében.

1487-ben két inkvizítor, szintén a kereszténység nevében, és védelmében megírták a Malleus maleficárum, azaz a Boszorkánypöröly című művüket, megdöbbentő részletességgel leírva a boszorkányoknak titulált szerencsétleneken alkalmazott kínzómódszereket. Nem részletezem. Mert ami ebben van, és amit azóta már számos más könyvben és történelmi műben olvashatunk, na, ha valami, az maga a pokol, és az ördög, a sátán tobzódása. Ez a könyv maga a megtestesült nőgyűlölet, amelynek sajnos mai napig melegágya a katolikus egyház. Ezt a borzalmas művet huszonkilenc kiadásban nyomtatták ki. Ezt a könyvet, amelyet e két elmebeteg szerzetes, inkvizítor megalkotott, még ma is a világirodalom legelvetemültebb, legostobább, és mégis legveszedelmesebb könyvének tartják, jócskán megelőzve Hitler Mein Kampfját. Ez a könyv az okozója a legóvatosabb becslések szerint is 8 millió ember, főként nők, de gyermekek és férfiak minden képzeletet felülmúló kínzatásainak, majd megégetésének.

Olyan embereket pusztítottak el, akik megpróbáltak segíteni embertársaikon, fájdalmaik enyhítésében. Gyógynövényeket használtak, a szülő nők fájdalmát enyhítették, világra segítették a gyermekeket. Az embereket egymás ellen hergelték, hogy jelentgessék fel szomszédaikat, saját rokonaikat is. És ehhez nem kellett sok minden, elég volt, ha egy nő szebb volt az átlagnál, és/vagy mert megkívánta egy férfi, de nemet mondott, máris ment a máglyára. Mindazért, amit elkövetett az egyház gyakorlatilag a könyv megjelenésétől több száz éven át, tudomásom szerint egyetlen egyszer sem kért bocsánatot.

Okkultista vagyok? Vállalom, igen. Olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek a láthatón túl vannak, de nem csak én, hanem mindazok, akik az én vendégeim, megtapasztalják maguk is a láthatón túli erők működését. Az okkultizmus nem szitokszó. Az okkult, ezoterikus, spirituális ember nem cimborál az ördöggel, ha nem akar, ellentétben azokkal, akik erőszakkal akarják elhitetni az emberekkel, hogy higgyenek valakiben, aki nem látható. Féljenek valakitől, aki nem látható. Szentekről beszélnek, akik a tudomány mai állása szerint bizony súlyos pszichés problémákkal küzdöttek, ártottak maguknak, lásd például Szent Margitot. De említhetem az írországi Magdaléna nővéreket, akik az 1900-as évek közepéig művelték "áldásos" tevékenységüket, csecsemők ezreit gyilkolva, és ásva el, az anyákat rabszolgasorba taszítva, testileg, lelkileg megnyomorítva. Mindezt Krisztus és isten nevében…

De mi vagyunk a rosszak, akik az ördöggel cimborálunk. Tőlünk kell félni, akik segítünk másoknak például az asztrológiával, amely több ezeréves múltra tekint vissza, és a fizikai tudományokban ma is mérvadónak számító tudósok hivatását visszük tovább ezzel. A teljesség igénye nélkül az ókortól kezdve asztrológus/asztronómusok voltak: Platón, Püthagórasz, Arisztotelész, Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Paracelsus. Johannes Kepler, minden idők legnagyobb csillagásza például szintén asztrológus is volt. Csak a XIX. századtól vált ketté az asztronómia, és az asztrológia.

Az egyház soha nem kért bocsánatot tudomásom szerint az elkövetett bűneiért, amelyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk isteni, vagy krisztusi szándéknak, sokkal inkább az ördög művének.

2006-ban a kezembe került egy könyvecske. Mondom még egyszer: 2006-ban, tizenkilenc éve. Nem a középkorban. A könyv írója Lothar Gassmann, a címe pedig két kérdés: Az ezoterikus tan, mint segítség az életben? Mi az igazság az asztrológiával, spiritizmussal, mágiával és varázslással kapcsolatban?

Döbbenetes az a rengeteg ferdítés, butaság, belemagyarázás, és igen, fenyegetőzés, ami a könyvben jelen van. Mi van mindig az ilyen megnyilvánulás mögött? A félelem. Félelem attól, amit az agy nem bír befogadni, elfogadni, ami eltér az ő keretrendszerétől, ami kibillentheti, ami az ő hitét megrendítheti. És persze egy fontos tényező: a pásztor félti a báránykáit. És mindig egyre több báránykát akar. Ahogy a bárányok elkezdenek fogyatkozni, minden farkast ki akar irtani, attól függetlenül, hogy nem mindig a farkasok tehetnek a bárányok fogyatkozásáról. A bárányok néha öntudatra ébrednek, és nem akarnak többé birkamód élni.

Sajnos ennyi idő alatt csak ennyit tudtam elmondani,mit gondolok én az Isten vs. Ördög kérdéséről.

Egy TikTokos követőm kérdésére válaszolva: miért vagyok mindig halott szerepben a családállításokon?

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

„Megkérdeznék öntől valamit... 16 családállításon vettem részt mint képviselő. Ezek fedett állítások voltak egytől egyig. Lehet annak bármiféle jelentése, hogyha, egy halott volt a történetben, akkor mindig rám került az a szerep? Ezen gondolkozom már egy ideje... Válaszát hálásan köszönöm!”

Hangsúlyozom, hogy a saját megtapasztalásaimról beszélek, nem arról, amiket könyvekből olvastam, vagy más spirituális tanítóktól, tanokból hallottam. A halottak, a túlvilágra került emberek témában amúgy sem lehet anélkül beszélni, hogy az ember ne futna bele valami ellenkező véleménybe, amihez körömszakadtáig ragaszkodik valaki. Számomra a leghitelesebbek még mindig a halálból visszatértek beszámolói, de ezekkel is fenntartásokkal vagyok, hiszen ha jól emlékszem a leghosszabb ideig odaát tartózkodó sem volt egy óránál tovább, mielőtt visszatért volna.

De kétségkívül én mindent fenntartással kezelek, amíg nem tapasztalom meg magam. Ez egy ilyen „rossz” szokásom.

Mivel még élek, így nem tudok arról hitelt érdemlően beszámolni, hogy mi van a halál bekövetkezte után, saját objektív tapasztalatomat mindössze a szeánszaimon történtekből vonom le, amikor már eltávozott személy energiáját hívom be.

Ezek a tapasztalások bizony elég távol állnak attól, amit a spiri narratíva tol, jelesül, hogy itt kóvályognak körülöttünk akármennyi ideig is, és tanácsokkal látnak el, segítenek, stb. Pláne azok, akik életükben nem tették ezt. Haláluk után sem fogják.

Nyilván van, aki nem rögtön rebben tova, van, aki akár napokig, hetekig is földközelben marad, erre tudok példát. És nagyon kis százalékban olyan is, aki nem tud továbbmenni. Utóbbi az én praxisomban egyetlen egy volt, ő kifejezetten azt mondta, hogy szeretne, de nem tud elmenni. A többiek általában azt mondják, hogy fogalmuk sincs mit keresnek itt, és gyakorlatilag a legkisebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi van a hátrahagyottakkal, szó szerint hátat fordítanak, és közlik, hogy nincs dolguk a térben lévőkkel. Tudom, rossz ezt hallani (olvasni) azoknak, akiknek szoros, szeretetteli kapcsolatuk volt az eltávozottal, nehéz elfogadni, hogy bizony, amint átlép, már nem kötődik ide, vagy csak nagyon rövid ideig, majd továbbmegy. Ugyanis ez a dolga, nem az, hogy az itt maradottakat támogassa. És tudom, hogy most sok-sok komment keletkezik majd, hogy de, mert neki az anyukája, apukája, szerelme, férje, felesége, társa, barátnője, testvére, és a többi még mindig itt van vele, de higgyétek el, hogy ez senkinek nem jó, nekik a legkevésbé. Arról már nem is ejtek szót, csak nagyon zárójelben, hogy az agyunk mikre képes, hogyan tudja elhitetni velünk érzékeléseink valóságát. Előbb-utóbb meg kéne érteni, hogy nem véletlenül lett vége az eltávozott földi életének. Bárhol is legyen az a másik dimenzió, az az ő világuk már, és nem ez a földi élet.

Kedves követőm kérdésére tehát a saját, szubjektív véleményemet tudom elmondani, azzal a háttérrel, amit a halállal, haldoklással kapcsolatos tájékozottságom, valamint a saját e téren szerzett tapasztalásaim következtében alakítottam ki.

Több oka is lehet tehát annak, hogy valaki az ilyen eseményeken a halott szerepébe kerül.

Vannak emberek, akik születésük után is jobban kötődnek egy vagy több elhunythoz, mint egy élőhöz. Ez többnyire tudattalan energia. Asztrológiai szempontból ezt is gyönyörűen látni a születési horoszkópban. Ha ez a helyzet, akkor ők nem tudatosan, de lehet, hogy tudatosan is, fél lábbal mintegy odaát maradnak. Nekik nagyon nehéz ebben a világban létezni, mintha mindig is két világ között lebegnének. Mivel gyakorlatilag otthon vannak mindkét világban, így a már eltávozottak energetikája is jobban „átjön” rajtuk keresztül a szeánszokban, mint az abszolút két lábbal a földön járó embereknél. Hogy úgy mondjam, jobban tudják interpretálni az energiát, jobban ki tudják fejezni magukat, ami egyébként gyakran nagyon nehézkes a szeánszokon, nem minden ember képes jól kifejezni a benne megjelenő energiákat, érzelmeket, érzéseket, képeket.

Ez lehet az egyik ok. Másik oknak én azt gondolom, ha valaki elveszítette egy szerettét, akihez nagyon kötődött, vagy friss gyászban van, vagy megérintette a halál szele, ők mind közelebb vannak a túlvilághoz átmenetileg. A friss gyász, vagy az, hogy képtelenek vagyunk elengedni egy meghalt szerettünket, erős kötőerő lehet, és ez megjelenhet az állításokban, az ilyen emberből árad a megfoghatatlan energia, amelyet mások is éreznek, és kiválaszthatják őt erre a szerepre. Saját példám erre: amikor édesanyám meghalt, a következő három évben én magam is gyakorta voltam az állításokban résztvevőként halott szerepében, illetve annak a szerepében, aki elveszített valakit. Utóbbi esetben ezt az elengedést „játszottuk” le (és nagyon idézőjelbe a játszottuk szót) ami nekem komoly érzelmi megrázkódtatással járt, hiszen meg voltam győződve róla elméből, hogy már túl vagyok anyu elvesztésén.

Véleményem szerint tehát summázva, aki születésével, vagy átmenetileg egy gyász miatt közel van a másik oldalhoz, belekerülhet az állításokban a halott szerepébe, vagy annak a szerepébe, aki nem tudja, nem tudta még elengedni halott szerettét.

Köszönöm szépen a Hölgynek a témafelvetést, és a bizalmát.

Imáim

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

A Hold lassan fogyatkozik.

A Mars a Napomon áll, trigonban saját radixbeli helyzetével. A Szaturnusz még hosszú ideg grasszál a radix IV. házam fölött, ahol számomra fontos erők vannak. Már túl van a Napomon, most a Merkúrom felé tart, majd jön a Chiron, végül a Szaturnusz-Vénusz együttállásomon fog oda-vissza cirkulálni, mint jó tanító, aki újra és újra kikérdezi a leckét, hogy biztos legyen a tudásomban, hogy elégedetten utamra bocsáthasson a következő 29 évemre - vagy ami még hátravan belőle.

Mély átalakító, számonkérő, kérlelhetetlen erők vannak most.

Nem, a kérlelhetetlen nem könyörtelent jelent.

Kérlelhetetlenül halad az idő, és az erők dolgoznak, mást nem tudnak tenni, akkor is, ha nem vagyunk rájuk tudatosak.

Megteheted, hogy a viharos tengeren nem fogod a hajód kormánykerekét. Nem fókuszálod figyelmedet az útirányra. Összekucorodhatsz a hajód egy sarkában, és átadhatod tested, lelked a Rettegésnek, ami a villámlástól, az esőtől, a vihartól gyorsan úrrá lesz rajtad. Átengedheted a Félelemnek az irányítást életed, vagy halálod felett.

Az Univerzumnak mindegy, hogy döntünk: rettegve feladjuk, vagy küzdünk, amíg erőnkből telik.

Az erők oda-vissza kérlelhetetlenül működnek. Egy-vagy több, bármennyi élet sem számít, hiszen Halál nem létezik, a hiányt mindig betölti az Univerzum, mert ez a Természet, az Élet, az Univerzális Rend. A hiány csak nekünk fáj, embereknek, nekünk is csak ideig-óráig. A Földön minden más élőlény simán jön-megy a Körforgás Természetes Rendjében.

Az Életem, amíg tart, a kezemben van.

Kérhetek segítséget, dönthetek az elmúlás mellett, és kérhetem a terheim – vagy szeretteim terheinek – könnyítését. Vagy megkapom, vagy nem, és hagyjuk azt, hogy állandóan megpróbáljuk megmagyarázni, hogy egyiknek miért sikerül, a másiknak miért nem. Fogggalmunk sincs, hogy ki hol tart az útján, akár ezen élete útján, akár életek sokaságának láncolatán melyik fázisban tart. Ezért teljesen felesleges azon puffogni, kinek jobb, neki miért, és nekem miért szarabb, biztos, mert nem érdemlem meg? Francokat. Ezen gondolkodni túl értékes energiákat emészt fel.

Üldögélsz a hajód egy sarkában, míg alattad tombol az óceán, körülötted az elemek játéka azon van, hogy pusztulásodat szolgálja. Vagy nem adod ilyen olcsón a bőrödet, és megragadod azt a hajókormányt, lábaidat szilárdan megveted az alattad táncoló lélekvesztő padlóján. Nem törődsz a hegynyi hullámokkal, az üvöltő széllel, és az özönvízzel, MEGTESZED, AMI TŐLED TELIK, AMIT BÍRSZ ERŐVEL, és harcolsz. Hogy ne feladva távozz, ha már menni kell, hanem imával az ajkaidon, és megtéve azt, ami telik tőled. Az Életért. Ha kell. Ha akarod persze.

Írom ezt úgy, hogy itt a hegy tetején őrült táncot jár Szél Úrfi, remek inspirációt adva nekem az íráshoz. Megmutatva, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az Elemeknek, és mást nem tehetünk, mint örömmel fogadjuk őket. Mert ha nem, akkor is mulatnak kedvükre. Ilyen az Élet, a Világ, a Föld, és az egész Univerzum. „Szél fúúújj át rajtam, szél fúúújj át rajtam, sejehajjj!” Vigyél mindent, ami nem kell nekem. Belőlem, és körülöttem is. Tisztítsd a teremet a belsőt és a külsőt is!

Én ma elmentem a templomomba. A virágillatú, csupaKeltikés Erdőmbe. Ahol az lehetek, aki vagyok, sallangok, megjátszások, szerepek nélkül. Feszültség nélkül. Beszéd nélkül, csendben, illetve persze halkan motyogva magamban, mert hiszem, hogy a kimondott emberi szavak még erőteljesebbé tehetik a mágiát.

Ott voltam, ahol kitágulhat a tudatom, amit én annyira szeretek, szó szerint kitágulhat, és vele tágulhatok én is, megszüntetve emberi testem határait, megélve nem csak a tudati, hanem a testi határtalanságot is. Amikor már nem tudom, hol végződik Magdus és hol kezdődik az Erdő. Én járok Földanya Testén, vagy ő siklik alattam.

A Természet engem úgy ölel át és fogad be, kritika, kérés, és feltételek nélkül, mint amikor az ember a legmélyebb, legmagasztosabb szerelemben egyesül a másikkal. És bár az csak pár pillanat, itt a pillanat órákká nyúlhat, egészen addig, míg nem döntök úgy, hogy elhagyom ezt a Teret.

És én ma kértem. Imádkoztam. Nem ahogyan a templomban szokás. Úgy, ahogy egy boszorkány imádkozik. Ahogy Földanya Leánya imádkozik szülőanyjához. Lehet, tán még sosem használtam ilyen módon az Erőmet, azt, amivel születtem. Hiszen az ember nem tudja használni, ha nem tudja hogyan kell, azt sem, amivel született. Ha nem segíti, nem támogatja, ha nem mutatja meg neki valaki, még idejekorán, hogy ki ő, mi ő. Magától oly’ nehezen hiszi el, érzi át, érti meg, pláne használja is. Nekem már sokan és sokat mondták, mondják, újra és újra, én mindig elhiszem, aztán valahogy elsikkad, és száz százalék helyett csak félárbócon nyomom, hogy a hajós hasonlatnál maradjak. Bele vagyok állva az Erőmbe, erről beszéltem a legutóbbi videómban. Csak éppen nem használom. Ott állok benne, hiszen nem is állhatnék máshol. De pont ez a baj, hogy csak állok benne. Az aranyrög ott van a zsebemben, én mégis éhenhalok…

Hát nem.

Ma feljebb húztam kicsit a fővitorlámat, hiszen gyönyörű szél van, csak hagynom kell, hogy vigyen, miközben én a hajóm kormányába kapaszkodom és tartom a kijelölt irányt.

Kijelöltem.

Tiszta erőből tartom. Lábaimat szilárdan megvetettem. Én nem ülök le a hajó egy védettnek gondolt zugába – hogy is lehetne olyan a háborgó tengeren… Nincs védett zug. Az csak illúzió.

Adom az erőm, nem adom a bőröm olcsón, és ezért végre mertem IGAZÁN KÉRNI. Használtam az Erőm.

Mi kell ahhoz, hogy az ember mélyen, és igazán és félelem nélkül kérni merjen? Anélkül a félelem nélkül, amit a kétezer éves hagyományok belénk vertek, hogy zsigereinkben, sejtszinten hozzuk a láthatatlan, és nálunk nagyobbnak, és erősebbnek hitt hatalomtól való félelmet, és azt, hogy a kérésekért áldozatot kell hoznunk, adnunk. Méghozzá olyat, ami a legnehezebb tán…

Látom a vendégeimnél, hogy a sokezeréves vallási téboly dogmáitól rettegnek még mindig, az isteni büntetéstől, ha rosszat tesznek, gondolnak, ha vágyaik nem kompatibilisek a bibliában írottakkal, vagy valamely keleti vallási tétellel… miközben spirituális, vallásoktól szabad gondolkodónak hiszik magukat… Mert nem látják át, hogyan szivárgott be, sunyi módon, és aljasul a szabad szellemiségbe a vallás.

Tudom, hogy nehéz ettől a belénk kódolt energiától függetlenedni.

Jajdenehéz… merhetek AKARNI? Merhetek örömöt vágyni, bőségben, egészségben élni, merhetem elhinni, hogy nem kell büntetésben lennem?

Én kértem.

Imádkoztam, és sírtam.

Ott az Erdőmben, a szél szárította fel a könnyeimet, miközben a fák recsegtek körülöttem.

A megkönnyebbüléstől sírtam, hogy végre megteszem. Hogy nem csak küzdök, mint egy oroszlán, hanem felfogva, hogy mennyire véges emberi hatalmam, és tudásom, segítséget kérjek ahhoz, ahol tehetetlennek érzem magam, elfogytak az eszközeim, de bármennyire is akarom, nem tudom elengedni.

Mert ember vagyok, Nő, Asszony, Feleség, és Anya, annak minden esendőségével, fájdalmával, keserűségével, félelmeivel, fájdalmaival, jó és rossz érzéseivel.

Annyi mindent láttam bő fél évszázados életem alatt, jót és rosszat is, hogy már nem számít, hogy jó vagyok, vagy rossz, már nem törekszem egyikre sem, sem mellette, sem ellene. Lényegtelen ez már számomra.

Mert alapvetően jól vagyok úgy, ahogy vagyok, mindig úgy, ahogy éppen vagyok.

Már csak a valóság érdekel, nem az, amit mások ráaggatnak.

Az a valóság, ami engem érdekel, amit látok, és tapasztalok, a legtöbbek számára elviselhetetlen.

És én ott, az Erdő mélyén rátalálok erre.

Mint ma is.

Kértem tehát. Imádkoztam, és sírtam, és azt is mondtam, ha kell, önmagamat áldozom, ha ezt kéri bárki is. Nyitva hagytam ezt a kaput is. Ha kell jó, ha nem, úgyis jó. Mert már nem számít igazán semmi, csak az, hogy saját mikrokörnyezetemben REND legyen. Teljesség. A teljességbe pedig minden beletartozik. A fájdalom, a szorongás, a nehézségek, a kudarcok, a félelmek, de egyenlő arányban az örömök, a boldog pillanatok, az egészség, a tehetség, a nevetés, a bőség is.

Én nem hiszem, hogy a bőség a lét természetes állapota, mert nem ezt tapasztaltam. Hanem azt, hogy ahogy a Természetben, ahogy az időjárástól függ minden, van, hogy bőség van, és van, hogy szűk-ség. Van, hogy kiáradás van, van, hogy beszűkülés. Van, hogy forróság, és van, hogy fagy. Van, hogy pusztulás, van, hogy születés. És ez így van rendjén. Ez a harmónia.

Az egyensúlyt kértem, a harmóniát. A békét, és a biztonságot a bizonytalanság, és a békétlenség közepette. A szeretetet, és szerelmet, az édességet a keserűség mellé. Az egészséget, és felismeréseket, az időbeni megérkezéseket.

A szellemi tisztaságot, és azt, hogy ami (aki) tiszta, és jó, és amire (akire) másoknak is nagy-nagy szüksége van ebben a világban, azt ne engedjék eltűnni, elsüllyedni, elszürkülni, ne húzza be a sötét, és nehéz, és fájdalmas többségi keserűség szenvedésenergiája.

Aztán mikor jelet kértem a hogyan továbbra, néhány perc múlva balról egy 12 tagú dámszarvas csapat, pillanatokkal később, jobbról szintén tucatnyi vaddisznó jelent meg a völgy két oldalán, amelyben haladtunk. Utóbbiakkal még sosem találkoztunk, pedig gyakori erdőjárók vagyunk. Oly közel voltak, és olyan határozottan haladtak felénk, hogy hangos hejj-hejj-hejj!!! kiáltásokkal tudtam csak megállítani őket… Nem riadtak meg. Kissé megtorpantak, néztek, majd komótosan elcammogtak. Némileg erősebben vert a szívem, mert kutyával voltunk, és így egy kicsit más azért a gyerek fekvése… Sosem tudható, hogy a kutya milyen reakciót vált ki a vaddisznókból.

Hogy ez volt-e a jel, nem tudom. Azt tudom, hogy ilyen élményünk még nem volt.

Most, hogy fogyóban a Hold, minden este újra-, és újraerősítem a kérésemet. Nem azért, mert attól tartok, nem hallják meg. Azért, mert a legnagyobb viharban is erősen tartom azt a kormánykereket, és határozottan fókuszálok az irányra. Hogy nem csak kilövöm a vágynyilacskáimat, aztán lesz, ami lesz, hanem elszántan MEREM AKARNI, amit akarok. Nem csak szeretném, ezt a szót töröltem a szótáramból már jóideje.

AKAROM, és ami emberi mivoltomból telik, megteszem, hogy akaratom megnyilvánuljon a fizikai Valóságban.

Ez az írás is azért született, hogy a gondolatokat, a vágyat, az akaratot, a halkan elsuttogott szavakat megerősítse.

Azt nem tudom, hogy ez mire lesz elég, ezt majd az Idő fogja megmutatni.

(2024. március 28-i írásom)

Levelezésem Isten témában

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

A minap megosztottam a Facebookos oldalamon, a CsontAsszonyon a TikTokra készült videóm szövegét, ami sokaknál kiverte a biztit ott, de többek viszont értették a szavaimat. A kérdező magánban írt aztán nekem, további kérdéseket tett fel. Mivel úgy döntöttem ezekben az időkben most nem harcolok a megértésért, így csak ide hozom írásban a levelezésünk szövegét, nem készítek belőle videót.

Hangsúlyozom újra és újra, nem nálam van a bölcsek köve. Én mindig csak a saját tapasztalataimról írok, nem az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igazságról, ami egyébként sincs. Arról írok, amit én gondolok e témában.

Kérdés:

-Tiszteletben tartja-e az ördög, hogy én nem őt keresem?

Válaszom:

- Ahogy említettem a videóban is, az ördögöt én úgy látom, hogy kinn is van, és benn is van. Mint Isten/Teremtő is. Nem lehet szervesen elkülöníteni, hogy ez én vagyok, az meg ő. Csak az emberi elme polarizál így. A valóságban szerintem ez nem ilyen evidencia. És én nem is tudok, és nem is akarok polarizálni, hisz örülök neki, hogy végre megtapasztaltam milyen nem polarizálni, hanem egységként, egyben látni a dolgokat.

Tehát képzeljük el, hogy van egy farkasunk, aki, mint tudjuk vadállat, és soha, de soha nem lehet tökéletesen megszelídíteni. De kísér minket vándorutunkon. Bízhatunk benne, hogy ha etetjük, szeretjük, simogatjuk, beszélgetünk hozzá, és megkérjük dolgokra, teljesíti, de soha nem szabad elfelejteni, hogy ő vadállat! A vadállat önálló akarattal bír, maga dönti el, hogy akar-e együttműködni, vagy sem. Adok neki enni, melegedhet a tüzemnél, sőt együtt is alhatunk, összebújva, egymást melegítve. De ha ő úgy dönt, hogy felkel, és elmegy vadászni, én ebben nem gátolhatom meg. Amikor elmegy vadászni, kegyetlenül öl, és gyilkol, nem mérlegel, csak elveszi, ami kell neki. Lehet, hogy nekünk is ad a zsákmányból, de az is lehet, hogy simán éhen halhatunk mellette, ha magunknak nem vadászunk, ez esetben minket is szépen felfal.

A farkas ez esetben egyben az Isten és az Ördög szimbóluma is, hiszen ahogy mondtam a videóban, ha mindent Isten teremtett, az ördögöt is ő hozta létre, ellensúlyként, kísértőként, felkérdezőként: hol tartasz az emberi utadon? Tudsz-e különbséget tenni jó és rossz között? És melyik oltárán áldozol? És honnan tudod, hogy ami neked jó, az másnak nem rossz?

Az ördög tehát nem tart a világon semmit tiszteletben, vele nem releváns ez az emberi fogalom. Ő az emberben lévő ösztönökre reagál. Mennyire tudjuk mi magunk megfigyelni és kordában tartani az ösztöneinket, mennyire tudjuk irányítani, és merre, ez a lényeg. És ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell nyomni az emberi ösztönöket, sajnos itt hibázott és hibázik rendkívül nagyot minden vallás, és egyház. Hogy az ember alapösztöneit akarja elnyomni, és korlátozni, és kordában tartani, ami LEHETETLEN. Az emberi ösztönök olyanok, mint egy felfújt lufi: ha az egyik oldalán elszorítjuk, a másik oldalon feszül kipukkadásig, ha a másik oldalon, akkor az előző oldal.

Az emberi ösztönöket nem lehet elnyomni, viszont meg kell tanulni ellenőrzés alatt tartani.

Egy tanítóm egyszer azt mondta: Magdi, neked mindig adni kell az ördögnek, különben elveszi. Ez a mondat nekem nagyon becsípődött, és ehhez tartom is magam.

Mindannyiunkban vannak sötét, akár másoknak, akár önmagunknak ártó gondolatok, és ösztönök. Észrevesszük-e, kordában tartjuk-e, vagy szabadjára engedjük?

Én TUDOM, mikor adózom az ördögnek.

Nem könnyű megtalálni az optimális egyensúlyt, hogy kapjon is, és ne akarjon elvenni, és kézben tudjam tartani a dolgokat, de úgy érzem a környezetem és a mentális állapotom tükrében, hogy sikerül.

Életem első 40 évében egy hajszál választott el tőle, hogy behúzzon a sötét erő, de egy különleges élmény teljesen megfordította bennem, és helyretette az ezzel kapcsolatos működésemet. És azóta jól vagyok, rendben vagyok, és a dolgok is jól vannak, és rendben vannak körülöttem. Ha nem, akkor rendbe teszem.

Nagyon fontos megérteni, hogy a tisztelet, mint olyan, egy tanult EMBERI viselkedésforma, nem ösztön, és nem velünk született. Amikor azt mondja egy ember, hogy "tiszteletben tartom" ezt, vagy azt, nekem ott mindig elkezd villogni a piros lámpa, mert ezzel számomra evidenssé válik, hogy nagyon erős ellenállás van benne adott dologgal kapcsolatban, csak a jó neveltetése miatt lefojtja - elszorítja a lufit... Én mindig elmondom: nem kell tiszteletben tartani olyasmit, amiben nem látunk tiszteletre méltót. Legyünk egymás felé szeretettel, amennyire tőlünk telik, vagy kerüljük el egymást, ha úgy érezzük, hogy ez nem megy.

A láthatatlan lények pedig nem tisztelnek. Vagy mellettünk vannak, vagy nem. Vagy ártanak nekünk, vagy semlegesek vagyunk számukra, vagy segítenek - ha kérünk.

Ezek az energiák a szeánszaimon a térbe behívva világosan tudtunkra adják, hogy nem nekik van szükségük ránk, hanem nekünk rájuk... igen, a sötétekre is, bármilyen furán hangzik.

Sajnos nagyon sok tiszta szándékú ember tudatalattija egészen másként működik, mint a tudatos elméje. Az emberek 90%-a egyáltalán nincs tudatában, hogy milyen erők működtetik. Mondjuk ez viszont rémisztő...

Kérdés:

- Azt hiszem értem amit ír. Ezek szerint az ún. démonűzés szolgálata csak elhiteti az emberekkel, hogy még lehet szabadulni az emberi rossz tulajdonságoktól. De az igazság az, hogy valóban nekünk magunknak kell hatalmat venni felette?

Válaszom:

- Tökéletes! A motiváció, az a lényeg! Mit AKAROK? Mivel, kivel, mikor és hol akarok együttműködni, vagy őt együttműködésre bírni, ez a kérdés. És ha ebből a perspektívából nézi, máris nem félelemalapú a történet, hanem felelősségvállalás van mögötte saját magamért, gondolataimért, ösztöneimért, cselekedeteimért.. Nem tolom se az ördögre, se istenre, ami történik velem, vagy ami nem! Segítséget kérhetek tőlük adott célom eléréséhez.

Kérdező:

- Hát ez most jó sok muníció. Átolvasom többször, és köszönöm. Bevallom sok ilyen témát nézegettem, de lett bennem egy belső bizonyosság, hogy Önnel beszéljek(írjak). Már csak az érdekelne, hogy az Isten, Elohim, Hatalmasság, hogyan szeretne engem vezetni. Eddig Jézust tekintettem magam előtt, de az ismereteim szerint vagy nem ismerem, vagy félreismertem, vagy félreértettem az üzenetet. Gondolkoznom kell...

Válaszom:

- Ahogy fentebb írtam: NEM ŐK AKARNAK TŐLÜNK BÁRMIT IS, HANEM NEKÜNK KELL KAPCSOLÓDNI HOZZÁJUK. A Teremtő, vagy bármelyik energia, amely a láthatatlan térben van, nem AKAR minket vezetni. A mi befogadóképességünktől, vágyunktól, szándékunktól, akaratunktól, célunktól függ, hogy jelen van-e vagy sem.

Ön nem egy óvodás, akit vezetgetni kell. Felnőtt ember, felnőtt férfi, aki felelősséggel tartozik az életéért. Teljes egészében. A gondolataiért, a cselekedeteiért. Hogy mi a célja, szellemi, fizikai értelemben, ezt kell tudnia ÖNNEK, nem mástól várni a célkitűzést... Tudni, hogy mit akar, mi a szándéka, mi a motivációja, és ehhez kérje a támogatást. És vegye észre, amikor megkapja...

Amikor a korábbi vieóm végén említettem a pásztort és báránykákat, ahogy az egyház nevezi a képviselőit, és a híveit, pont erről beszéltem... hogy meg akarnak tartani egy tudatlan, önmagáért felelősséget vállalni képtelen birka szerepben. (Amúgy vegánként nagyon szeretem a birkákat, ezt a hangsúlyozom.) Márpedig az embernek önálló akarata, valamennyi szabad akarata van, amit HASZNÁLNIA kell. Ismeri azt a mondást: segíts magadon, Isten is megsegít! Na, pont ezt jelenti. Találd ki, hogy ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mert legbelsőbb vágyaid benned a teremtő erő, ami felé haladnod kell, és ehhez kérd a segítséget, támogatást. Így lesz az élet teljes, egész, teremtő. Így válik bennünk a Teremtő igazi, földi, anyagi teremtővé. Általunk.

Kérdés:

- Hogyan kell jól kérni? Kit szólítsak meg, van neve, vagy ez jön magától, belülről?

Válaszom:

- Gondolja, hogy a Teremtő TÉNYLEG nem látja, mi van a fejében? A gondolataiban, az érzelmeiben? Hogy külön szertartás kell hozzá, hogy KÉRJEN, ezt akarná? Azt gondolja, nem elég pusztán befelé fordulva leülni egy fa tövébe, és átérezni a végtelen hálát a Gondviselésért? Nem elég kimondani, hogy KÉRLEK támogass ebben és ebben?

Mert az én tapasztalatom bizony az, hogy mindez elég.

Csak ne feledjük el a végén szívből és őszintén átérezni és kimondani: KÖSZÖNÖM.

Anyai mártírsors

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

Kedves barátném üzenetét hallgattam ma reggel kinn a tájban.

Egy rokonáról mesélt, egy asszonyról, aki ma reggel úgy döntött feladja e földi életét, és inkább egy másik dimenzióban folytatja útját. Ott, ahol nem kell a cselédsorsot élnie tovább, amit erre az életére a benne működő erőknek zavartalan utat engedve saját döntése alapján választott. Ahogy hallgattam az elbeszélést, úgy formálódtak bennem a gondolatok szavak, és mondatok, képek, érzések formájában, a reggeli fagyos szélben kinn a határban, lassan bandukolva az előttem haladó Férjem és Kutyám nyomában. Szoktunk így, egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk aktuális dolgokról, érzéseinkről, gondolatainkról, önmagunkról. Aztán, többnyire én, lemaradok tőlük, lézengek a tájban. Hagyom, hogy jöjjenek menjenek a gondolatok a fejemben, és csak hagyom ezt az érzést is, ami olyan, mint amikor a puha szárnyas pitypangmagot szárnyára veszi a szellő.

De most nem volt ez a repülő szőrös pitypangmag érzésem. Semmi könnyedség nem volt a létezésemben. Inkább nehéz volt.

Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe, hogy vajon nem hiábavalóság-e minden elszánt segítő szándékom, tudásom, munkám, az asszonyok, lányok felé. Hogy valódi eredményeket érjünk el együtt.

Mert még túl kevés idő telt el. Mert a mi anyáink, nagyanyáink még masszívan vitték a cselédsorsot, a bántalmazott, kirekesztett, megvetett, megalázott asszonysorsot.

Még nincs itt az idő, hogy a pszichogenetika kicsit szelídüljön, még túl erős a múlt bennünk. Talán majd 20-30-50 év múlva, még egy generáció, vagy kettő, és talán már változnak a idők is, hogy nem csak szülőgépeknek tekintenek minket, nem attól lesz nő a nő, ha mindenképpen van párja, férje és gyerekei, és az ő oltárukon áldozza fel saját életét. Hogy nem sokadrangú állampolgár a nő, aki nem vágyik a klasszikus női szerepekre.

Ha már nem csak férfiak irányítják a világot, ha megtörténik a valódi megértése annak, hogy egyikünk se rosszabb, több, jobb, kevesebb a másik nemnél, hanem MÁS. És éppen ez a másság adja meg a földi, emberi lét savát és borsát, hogy nő és férfi külön-külön is, de együtt is tudnak csodát teremteni, és ez nem csak és kizárólag a gyermek, hanem minden, amit az ember teremteni képes.

Ha nem akar a nő férfi lenni, a férfi nővé válni.

Ha nem anyát keresnek a férfiak, és a nők nem apukát.

Ha a nők nem vetik meg saját nőtársaikat, akik más életet akarnak élni, mint a család és a fakanál, ha nem rekeszti ki, vagy nézi értetlenül és ferde szemmel a társadalom azon nőket, akik önmegvalósítani vágynak, hogy saját jogon érjenek el eredményeket, és ne a másik fényében, vagy inkább árnyékában.

Véleményem szerint azonban, amíg férfiuralom van, amíg az európai vezetők többsége férfi, akiket egyébként szintén nők nevelnek, és tolnak a hatalomba, valamint választanak meg, addig nem lesz változás.

Mert ne feledjük: amint fenn, úgy lenn!

És lehet szidni az aktuális hatalmi viszonyokat, meg az ezt megelőzőt, meg a még korábbit, és várni a csodára, újra hitet tenni egy másik pszichopata mellett, de ne feledjük, hogy mindez a mi kivetülésünk. A családunk, a múltunk, a gyökereink mintája, a jelenről és a jövőről való elképzeléseink, vagy inkább kép-telenségünk leképeződése. Aki ordít bármely aktuális hatalom ellen, elmélkedjen rajta milyen volt a viszonya saját apjával, családjával, a férfiminőséggel, milyen most a viszonya saját férfi mivoltjával, saját nőiségével.

És még mielőtt fellobbanna e sorok olvastán TÉNYLEG gondolja mindezt végig.

Az általam vágyott világhoz bizony kell még vagy két-három generációváltás, ha nem több. Ha egyáltalán eljut ide a népesség valaha. Ha hagyja az uralkodó elit, a hatalom, a véleményformálás, ha a nők kritikus tömegei maguktól felismerik, hogy legnagyobb ellenségeik ők maguk saját maguknak, és egymásnak.

Nem tudom eljön-e ez az idő.

Ha igen, én biztosan nem érem meg, az tutifix.

Azt akarom hinni, hogy amit és ahogy teszek, akármennyire csak egy-egy csepp az ésszel felfoghatatlan hatalmasságú óceánban, de talán, egy kicsit talán valami. Akarnék én mást tenni, de mégsem tudok. Bárhányszor indultam más felé, mindig lyukra futottam. Valahogy mindig visszasodor ide az élet, és én újra felveszem a keresztemet, és megyek tovább, amíg bírom. Annyi különbséggel, hogy én nem vagyok olyan cuki, hogy életemet adjam másokért. Ennél jóval önzőbb vagyok. Remélem, hogy ezt a mintát át tudtam adni a lányomnak – ahogy látom jó úton haladunk e témában –, és ha neki lánya lesz, abban az időben tán már megkérdőjelezhetetlen lesz a teljes jogú, sokkal egészségesebb öntudattal bíró élet. Vagy? A világnak mindig szüksége lesz cselédekre? Ezért újra-, és újratermelődnek? Sanszos...

Szóval az idealizált világom csak az én fejemben létezik, úgy tűnik.

Mert a tendencia, a realitás ami most van, nem erre mutat.

Fiatal nő, nemrégiben szült, pont azt a mártírsorsot viszi, amit anyukája, és észre sem veszi, miközben a körülményei abszolút nem indokolnák. Kislánya ezt a viselkedésmintát szívja magába az anyatejjel, hallja anyja hangját, érzi az érzéseit, miközben az apjára neheztel indokolatlanul, csak mert a benne lévő programot futtatja öntudatlanul. Pusztán mert képtelen megérteni, hogy a férfi másként működik, mint a nő…

Szóval… nem vagyok derűlátó egy kicsit sem. Lehet, hogy másként viszik gyerekeink a sorsunkat, hiszen mások a körülmények, de a horoszkópok nem hazudnak. Hatalmas kontraszt az édes pihe-puha, finom babaillatú kis testét magunkhoz ölelni, majd rápillantva a születési képletére látni ott a nehéz, és keserves puttonyt, amelyek apró vállait születése pillanatától terhelik.

Nem, sajnos nincs változás.

Mert változtatni nem ők, hanem mi magunk tudnánk, hogy legalább igyekezzünk kipakolni saját puttonyunkat, mielőtt családalapításba fognánk. De ne csak a nők! A férfiak is… hiszen minden családba két teli puttony kerül, és ezekből készül az új puttony a gyermeknek, aki a szemünk fénye, életünknél fontosabb, mindennél jobban szeretjük, védeni és óvni akarjuk… Mindenkitől, az élettől…

csak magunktól nem.

Aztán ahogy ezeken így elmélkedem a mindennapjaimban, ma elém jön ez a vers, ami a szívem legmélyéig hatol. Már a cím is… Köszönet érte.

Matrjoska

Bennem lakó anyám felébreszt éjjelente.

Üvöltve rádiózik, rosszul hallja a múltat.

Ha kimegyek a mosdóba, a lámpafényben

kiül az arcomra és visszabámul.

Az öregek otthonából már kitették,

most bennem él és használja a hangom.

Ha elküldöm, ütögeti a szívem,

belülről visszerekkel megkötöz.

Kiabál a fiammal, lecsavarja a fűtést,

hülyén sminkel, hamisan énekel.

Nem hagy aludni, beszélgetni szeretne,

próbál rávenni, hogy én legyek ő.

Ha nem felelek, elkezdi unalmában

szólongatni a bennem lévő anyákat,

az összes héjat, levedlett, régi testet,

és hajnalig sorolja a nevüket.

A legbelső anyám egy hallgatag sejt.

Virraszt a mormolásban éjszaka,

membránkendőjét hirtelen ledobja,

és elindul, hogy végre csend legyen.

Tóth Krisztina

Boldog születésnapot a Halaknak!

2025. febr. 28., Nincsenek hozzászólások

Drága Halacskák!

Már napok óta a jelünkben jár a Nap, de nem csak az, hanem a Merkúr, a Szaturnusz, a Neptunusz, és a Felszálló Holdcsomó is. Akiknek nem csak a Napja, hanem több bolygója is van a születési képletben e jegyben, kicsit másként érezheti magát a szokottnál.

De, egy biztos: ez is elmúlik, mint minden ebben az életben.

Nekünk, akiknek jellemzően több szálon futnak a dolgok az életünkben, és a zodiákus utolsó jegyét képviseljük, amely amúgy is ettől a földi élettől meglehetősen elrugaszkodott, ez az időszak, ha nem is nehezebb, de érzelmileg, pszichésen kissé hullámvasutas. Utóbbi egyébként is jellemző. Azt mondják, hogy a környezetünket terheli ez leginkább, de aki nem Halak Nap, Ascendens, stelliummal bír, nyugodtan higgye el, hogy nekünk ezt megélni gyakran maga a pokol.

A fejünkben sokkal inkább odaát vagyunk, mint itt. Hacsak nincs valami erőteljes földelés a képletben, Halakként élni a világban minden időkben nehéz volt. És most is az. Mi másként vagyunk bekötve a rendszerbe, és ezt igazán csak egy másik Halak képes megérteni, talán még a Rák energia, velük kiválóan együtt tudunk picsogni.

Azt hittem, majd ahogy öregszem a túlcsorduló és folyamatosan libikókázó érzelmi hullámvasút amplitúdója kevésbé lesz nagy, úgy leszek majd egyre edzettebb, egyre kevésbé érzékeny. Nos, hatalmasat tévedtem. Sokszor mondom, hogy olyan, mintha a nyers húsomat érné a világ, mintha nem lenne bőröm, mindent sokkal, ezerszer jobban, erősebben, intenzívebben tapasztalok, érzékelek, mint mások. Szerencse, hogy a jó és szép dolgokat is, nem csak a fájdalmas nehéz, sötét energiákat.

Meg kellett tanulnom magamba rejteni, arcizmaimat moderálni, hogy a külvilág ne vegye észre mit gondolok, mit érzek. Mert az érzések sebezhetővé tesznek.

Nem véletlen, hogy a drogosok, alkoholisták, de a művészek között is sok Halak érdekeltségű ember van. A világ nekünk túl sokk, túl kegyetlen, túl érzéketlen, bántó, sértő. Az az álomszerű világ, amelyben mi jól éreznénk magunkat, nem létezik, csak a saját fejünkben. És persze néha megéljük a természetben, az állatainkkal, a szerelemben. Sok drogos, és alkoholista Halak nem akar az lenni. Ne kérdezzük meg, hogy miért iszol, miért drogozol, és miért nem hagyod abba… felesleges. A választ úgyse értené, aki nem Halak. Minden ilyen függés mögött az elképesztő szeretetvágy van, ami valahogy hiányzott gyerekként. Sok Halak gyerek pont azért, mert olyan, mint egy kis lyukas vödör, amelyből elfolyik a víz, bármennyit is öntenek bele, egész gyermekkorában hiányolta a szeretetet. És sajnos gyakorta valóban nem kapták meg. És azt az érzelmi biztonságot sem, amire pedig olyan nagy szüksége van egy kicsi halacskának. A Halak ilyen közegben felnőve lassan elveszíti önmagát, határtalanná válik, képlékennyé, szétfolyik, mint egy pohár víz amelyet felborítanak az asztalon. A határokat valahogy nekünk magunknak kell izomból felépíteni és betartani, és betartatni másokkal is, különben tényleg egész életünk egy nagy illúzióbuborékká, védekezéssé, fájdalommá, szorongássá válik, egy olyan életté, amelyben az áldozati szerepben tetszelgünk.

Nincs más, aki összefogna, csak mi magunk tehetjük ezt meg. Rettegünk az egyedülléttől, mert ha még az a másik viszonyítási alap is eltűnne, valóban nem találnánk saját határainkat… miközben a legjobban önmagunkkal szeretünk lenni, miután elég öregek leszünk hozzá, hogy megértsük: tényleg csak mi magunk érthetjük meg saját magunkat.

És persze ejtsünk szót az önfeláldozás/áldozathozatal témáról is, amely szintén e jegy jellemzője. A legtöbb Halak érdekeltségű (nem ismétlem meg állandóan, de itt nem csak a napjegyre gondolok, Ascendens, stellium, Halak Hold is játszik), valamilyen módon áldozati sorssal jön. Később a felismerések, a tudatosodás, és az elszántság - amely azért ott van ám erősen, bazi erősek bírunk lenni mentálisan, ha akarjuk használni ezt a képességünket! – következtében maga hozhatja meg döntéseit, hogy miért hoz áldozatot, így nem válik a sors áldozatává. Ez azonban egy magasabb tudatszintet feltételez, ami nincs meg alapból, a sorscsapások, fájdalmak, nehézségek által erősödik, izmosodik. Jobb esetben felismeri, hogy nincs rendjén így, és kézbe veszi a sorsa irányítását, rosszabb esetben lemerül a drogok, alkohol, önsajnálat, túlevés és egyéb önpusztító mélységekbe. És aztán szépen átsétál félig öntudatlanul a túlvilágra. Ahol amúgy is félig ott van egész életében.

Ez azonban a legalacsonyabb szintű Halak megélés, valamint a folyamatos nyavalygás, siránkozás, szenvedés, önmagát áldozatként való definiálás. Mindent beenged, és nem képes a védekezésre. Erős az empátiája, de ez kimerül az együtt sírásban, együtt merülésben, hathatós segítségre képtelen. Naiv, és könnyen kiadja magát, önbizalom-hiányos, alkalmazkodó, irányítható. Ez esetben könnyen behúzza az okkultizmus sötét oldala, válhat bizony csalóvá, szélhámossá, másokat átverő hamiskártyássá, bort ivó, vizet prédikáló guruvá, mert pontosan tudja hogyan vezessen meg másokat, ehhez kiváló színészi adottságokkal is bír.

Magasabb szinten, miután mindezt többé-kevésbé megjárta, rájön, hogy nem jó az irány, a világ sosem fogja IGAZÁN megérteni, szeretni és elfogadni. Ha becsap, csak önmagának okoz fájdalmat. Egyedül ő mentheti meg magát. Amíg itt van, neki kell alkalmazkodnia a földi élethez, az nem fog hozzá idomulni. Szerencsés esetben talál lelki társakat, de ha nem, akkor képes saját érzelmi magasságait, és mélységeit valamilyen okkult, vagy művészeti tevékenységbe tenni, és ezzel segíteni embertársait, amit amúgy sem úszhat meg. Hiába nem értenek a többiek minket, mégis szükségük van ránk, mert mi vagyunk az ellenpont a világ kegyetlenségével szemben. Minket nem ért meg a többség, de mi mindenkivel képesek vagyunk egy hullámhosszra kerülni, ezzel tudunk segíteni, ha vannak eszközeink hozzá.

Egy Halak, ha magasabb tudatminőségben van, és kijön az önsajnálatból, az egész világot tudja szeretni, nem egyenként, és nem azért, mert nem látja, hogy mi a valóság, hanem mert a benne lévő visszafoghatatlan szeretet áramlik, ha akarja, ha nem.

Mivel labilis, ezért jellemző lehet a határozatlanság, alapból a leghatározatlanabb jegy, kell valami a horoszkópban, valami kardinális, és fix, hogy összefogja, határozottabbá tegye, és ne essen meg a szíve a világ összes szenvedőjén. (Mondjuk mindenképpen így tesz, nem tud másként, de legalább uralni tudja, ha egy kicsit magasabb minőségbe kerül.)

Ami biztos: a férfiaknak nem való a Halakság, ők élik meg a legnehezebben. Egyszerűen ellentétes a tesztoszteronnal, a férfiszerepben nehezen állja meg a helyét a férfi Halak.

És most így a végére még egyszer: nem csak a Halak Nap, hanem Halak Asc, stellium, Halak Hold is idetartozik, ha a képletben túlnyomórészt labilis energiák vannak, és nincs elég fix, kardinális energia.

Az Istennő éltessen minket szeretetben, bőségben, egészségben!

Tudom, hogy nehéz nekünk ez a világi lét, de sose feledjétek: akár „véletlenül”, akár nem véletlenül vagyunk itt, valamiért ez már így alakult, és helyt kell állnunk e földi létben. Mert amit most csinálunk, teremtünk, amilyen gondolatokkal, és attitűddel éljük ezt az életünket, ezt visszük tovább magunkkal odaátra. Azt az energiát toljuk a világ aurájába, ez az energia marad meg a térben, a világ hatalmas tudatóceánjában. Kell az energiánk, hogy valamelyest egyensúlyba tartsuk a kegyetlenséget, a fájdalmat, a sok szenvedésenergiát, ami hullámzik évmilliók óta: Nem az a dolgunk, hogy ehhez hozzátegyünk, hanem az, hogy szelídítsük, kisimogassuk, szeretettel töltsük fel.

Keressük a szépséget minden áldott napban! Adjuk a szeretetet másoknak, a természetnek, állatoknak, levegőnek, fénynek, sötétségnek, esőnek, földnek, és amely embernek tudjuk. De legfőképpen önmagunknak.

Fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk, ez a földi élet ilyen érzékeny számunkra.

Ne rinyáljunk azon, hogy milyen bántó a lét, mert attól nem lesz jobb.

Magunknak kell megteremteni a szépet és a jót, találjuk meg önmagunkban azt az értéket, ami bizony nagyon ott van.

Legyen a testünk, és a létezésünk Temploma a Lelkünknek.

Minél inkább használjuk félelmeink csökkentésére az ártó tudatmódosító szereket, annál jobban eltávolodunk a Lelkünktől, márpedig mi nem tudunk enélkül létezni. (Sokan igen, a Halak nem!)

Drága kedves Halak-testvéreim, ne féljetek a sérüléstől, mert nem ússzátok meg!

Azzal, hogy bezárjuk magunkat a torony legfelső szobájába, nem lesz könnyebb. A bántás így is, úgy is megtalál… El kell jutnunk odáig, hogy azt nézzük ki mondja, és nem rögtön elsírni magunkat minden szirre-szarra.

Idő, idő, idő……

És néha vannak keményebb napok, és vannak könnyebbek.

Néha még a szokottnál is érzékenyebbek vagyunk, néha olyan csodás a világ, hogy keblünkre ölelnénk az egészet.

De… ahogy fentebb írtam: keresd minden napban a szépet!

Ez nekünk olyan lelki töltekezés, ami egész napra muníciót ad!

És mi észrevesszük a kicsi, apró szépségeket is az életben.

Ha akarjuk.

Ha akarod.

Boldog születésnapot kívánok minden Halacskának!

Az óriásugrás

2024. aug. 6., Nincsenek hozzászólások

Kiváló folytatása ez a Symbolon lapunk a márciusban elemzett Gyász lap után. Amit el kellett siratnunk múlt hónapban, azon túllépve immár a teljes paradigma-, nézőpontváltás ideje jött el.

Meg kellene értenie az embernek, nem csak ma, hanem minden időben, hogy az állandóság látszata pusztán egy ideig gyönyörködtet, azonban ha túl sokáig nem engedünk a mozgáskényszernek, mint az állóvizet, a megrekedt energiák bűzös mocsárrá változtatják életünket is.

És bár a tó nem tud elmenni a helyéről, az ember megteheti ezt, ezért kaptunk két lábat, két kezet, és egy agy nevű szervet a fejünkbe.

Minden adott, hogy elinduljunk, a kozmikus energiák jó ideje támogatóan vannak mellettünk. Ami nem akar mozdulni, azt kétségkívül robbantják…

Az óriásugrás lapunk maga a kiugrási kísérlet. És igen, sehol nincs kőbe vésve, hogy az ugrás sikeres lesz, erre senki nem adhat biztosítékot. Az emberi életben semmi sincs lebetonozva, biztosítva. Semmi. Mindent megpróbálhatunk és vagy sikerül vagy nem, de ha nem próbáljuk, nem indulunk el, nem tesszük, életünk tava posvánnyá válik, amiből kihal minden élet.

A Symbolon kártya lapján egy klasszikus udvari bolondot látunk, amint bátran, és nem túl sokat gondolva a következő pillanatra egyik szikláról átugrik a másikra. Az udvari bolondokra jellemző módon vakmerősége a tapasztalatán, bölcsességén, és önmagába vetett vak hitén nyugszik. Hogy nem is történhet másként, mint, ahogy elképzelte, de ha mégis másként történik, hát legyen úgy, ahogy lennie kell.

Nem biztos, hogy fizikai váltásról van szó, egyszerűen csak idejétmúlt hitrendszerünktől, gondolkodási sémáinktól kell megválni, amelyekből valljuk be, van bőven, hiszen e sémák adják feltételezett biztonságunk alapjait. Ám az embernek időről időre felül kell vizsgálnia önmagát, és ami nem kell ki kell gyomlálni, ha már nem szolgál, ha inkább hátráltat, mint előnyökhöz juttat, meg kell szabadulni tőle, el kell hagyni.

E feladat nehézsége épp abban rejlik, hogy nem tudjuk hová érkezünk. Nem látjuk mi van a sarkon túl, amelyen mindenképpen be kell majd fordulnunk. Az emberek többsége a „civilizált” társadalmakban biztonsági játékos. Ez is egy program, amit kaptunk, és kapunk folyamatosan: elhitetik velünk a biztosítótársaságok, a bankok, és a hatalom, hogy az életet kiszámíthatóvá lehet tenni. A valóság azonban mindig ellentmond: nem, nem lehet. Reménykedhetünk, hogy nagyobb amplitúdók nélkül „megúszhatjuk” az életet, simán csak átsiklunk rajta, szépen nyugodtan, békésen, de ez ritkábban történik meg (és unalmasabb is, valljuk be), mint az, hogy váratlan lépésekre kényszerülünk, akár magunktól, akár a Sors döntése folytán.

E pillanatban arra van a legnagyobb szükség, hogy amiről a leginkább azt hittük életünk biztos alapját adja, onnan rugaszkodjunk el. A szabadságunkért. Hogy amiről azt hittük ismerjük, tudjuk mert megtanultuk, tapasztaltuk, tehát rettenetesen bölcsek is vagyunk persze, mindezt engedjük a múltba tűnni, és nyissunk új dolgok felé. Ahogy olyan szépen megfogalmazza Peter Orban a Symbolon könyvben e lap magyarázatánál: „Csak a nem tudás biztonságából meríthetsz bátorságot az ugráshoz.” - azaz engedd el a dölyföt, hogy mindent IS tudsz már a bármiről is, légy nyitott, vállalkozószellemű, és éhes az új tudásra.

Ez az irány nem a kényelemkedvelő emberek útja. Ez az irány bátorságot, bevállalósságot kíván. Nem azt jelenti, hogy a kényelemszerető emberek megúszhatják, nem, sajnos ők sem, őket majd a Sors teszi irányba. Ám, aki szeret a Sorssal kézen fogva haladni, nem elkerülni akarja azt, ez esetben jobban jár. Mint az a Bolond, aki elég őrült hozzá, és elég bátor, hogy kérdés nélkül ugorjon.

Az biztos, hogy ha e pillanatban inog a talpunk alatt a talaj, ott már nem lehet tovább várni. Még akkor is, ha mások hülyének néznek – ez oly gyakran előfordul a változtatni képes emberekkel –, az ugrás elkerülhetetlen. Csak ez ad majd új értelmet, új irányt, és új értékrendet, új értékes kapcsolatokat. Többet, mint amit a korábbiak kínáltak.

Az eszköz, ami mindehhez a kezünkben van: az önmagunkba vetett hitünk, az ÖN-BIZALOM!

Megjelent: 2024. áprilisában a Horoszkóp magazinban

Férfiak

2024. aug. 6., Nincsenek hozzászólások

Te drága Férfi,

neked írok most.

Hozzád szólok, aki annyit háborúztál az elmúlt életekben. Akinek néha elvette eszét a harci düh, aki tán olyanokat tett, amit később maga is megbánt. Lehet, nem volt kinek elpanaszolni, elsírni a kínt, ami a lelkedet mardosta, hiszen úgy neveltek, hogy egy fiú, egy férfi nem sírhat. Hozzád szólok, akinek a gerincét öregségére derékszögbe görbítette a munka, a család terhe, akinek fogai kihullottak, mert egészséges agresszióját sosem élhette ki. Hozzátok, Férfiak, akik mind-mind cipelitek őseitek ki nem mondott, ezért a nagy közös tudattalan óceánba lesüllyedt fájdalmát.

Hozzátok szólok, akiket elnőiesített anyátok, óvva-védve a kicsi fiút mindentől, és mindenkitől. Hozzátok, akiknek keze sosem volt saras, olajos, mocskos, akiken nem csorgott a szürke izzadtság, akiket nem égetett a nap, akik nem érezték még át, milyen az igazi kemény munka utáni jóleső, elégedett fáradtság. Akiket kiherél ez a világ, akiket a lakótelepek dobozaiba zárva nem vár semmi férfias teendő, akik reggel autóba szállnak, hogy aztán egész nap a számítógép előtt ülve, délután hazaautóztok és egy lakásdobozba zárva a napi üveg sör mellett keresitek az élet értelmét.

Azokhoz a Férfiakhoz, akik akaratukon kívül váltak apákká, hogy aztán egész életükben a nő zsarolását kelljen viselniük.

Azokhoz a Férfiakhoz, akik nem tudnak szabadulni őseiktől hozott függőségeikkel, agressziójukkal, és akik nem is akarnak szembesülni mindezzel. Nektek kiáltok: van megoldás!

Elmesélem Nektek, hogy nem kell követni az ősök útját. Van mód az agresszió meg-, és kiélésére, és lehet, azt láttad, amit apád tett anyáddal, és lehet azért nem tudsz megmaradni egy nő mellett sem, mert anyád elvette a kedvedet a női nemtől, de nem kell így maradnod egész életedre!

De... nincs mindenre megoldás.

Hogy van, amit soha, de soha nem tudsz kitörölni az emlékezetedből, az őseid emlékezetéből, nem tudsz minden szálat elvágni.

De Erőddel képes vagy felülemelkedni, és észrevenni, mikor kapcsol be az automata vezérlőrendszered, hogy az ismétlésekbe kényszerítsen.

Azt is elmondom, hogy a Nők sírnak utánatok. Hogy vágyják az erős, mégis gyengéd, tiszta lelkű, őszinte Férfit. Hogy elférfiasodásuk mögött náluk is ősanyáik mintája húzódik, azoké az asszonyoké, akiknek férjeik, fiaik a hatalmasok játékszereként háborúba kényszerültek, míg ők otthon szántottak, vetettek, arattak, ellátták az állatokat, házat javítottak, kertet gondoztak, miközben kenyeret sütöttek, és gyerekeket neveltek. Egyedül.

A nőt az egyedüllét elférfiasítja. Lágysága lassan megkeményedik, hiszen mindent egyedül kell vinnie. De a lelke mélyén vágyik utánad, akkor is, ha a felszínen keménynek mutatja magát. Akarja, hogy a karjaidba zárd, hogy azt mondd neki: semmi baj, ketten, közösen mindent megoldunk. Bújj ide, elringatlak kicsit. És a nő beleolvad ebbe, és a szerelmes alkímia által megtörténik a varázslat: a nő Nővé és Te Férfivá leszel. Hogy majd ő dajkáljon Téged, ha megfáradsz, ha elgyötör kicsit az élet. Anyád lesz, ha annak kell lennie, és Te az apja, ha úgy. És a szeretőd lesz, ha öletek felizzik, ő átad, és te birtokba veszel.

Hozzátok szólok, Férfiak, akik gyötört lélekkel éltek: keresd a Nőt, ne add fel! Senki nem kényszeríthet, hogy egy erőszakos nő mellett élj, aki rád kényszeríti akaratát – mint anyád tette. Senki nem kényszerít, hogy elnyomjanak, kiheréljenek, hogy elvegyék erődet.

De mindig tartsd észben: a Nő nem az anyád! Ahogy minden Férfi más és más, minden Nő más és más. Ne bántsd a nőket, ők ugyanúgy cipelik anyáik terheit, mint te az apádét.

De össze lehet csiszolódni.

Engedd magad őszintének lenni.

Engedd meg magadnak az érzelmeket, a Nő vágyja azokat. Suttogd el az ölelés rejtekében, és szeresd magad a Nő párjaként.

A Nő benned is ott van, a Férfid párjaként. A Nőben ott a Férfi is, a Nője párjaként. De a Férfi a Nőben a Nőt keresi, a Férfival rivalizál. A Nő… a Nő a Férfiban is a Nőt keresi, a finomságot, lágyságot, az érzelmeket, de kell, nagyon-nagyon kell az Erő. Az az Erő, ami az öreg tölgyfában van a pusztaságban. Amit téphet, rázhat a vihar, lehet még az ágait is megtördeli, még akár ketté is hasadhat, de soha ki nem dől, mert gyökereivel mélyen, és sziklaszilárdan kapaszkodik a Földbe.

Akarsz-e Férfi lenni, vagy jó neked a hozzád és a Nőhöz is méltatlan futó kalandokkal megtölteni a benned lévő űrt? Jó, hogy férfitársaságod a kocsmázásban merül ki, vagy a munkahelyen? Jó lesz egész életedben menekülni? Hiszen a Férfi lételeme,hogy munkájának értelmet adjon valami. Valaki.

Tudom, tudom, nő is kell a férfi mellé.

Tudom, hogy változott a világ, nehéz szerepben maradni nőnek és férfinak is.

Tudom, hogy amilyen káosz van kinn, pont olyan káosz van benn is.

Nincs recept, senki nem tudja megmondani milyennek kellene lenni, ha mégis kísérletet tesz rá, azonnal rázúdul azok haragja, akik nem akarnak, nem tudnak olyanok lenni.

A Teremtésben valamiért mégis két nem létezik: férfi és nő.

Eltérő habitussal, biológiával, gondolkodásmóddal, érzékenységgel, érzelmekkel, vágyakkal, cselekvőképességgel, akarattal, szándékkal, motivációkkal. A női agy másként működik, a férfiagy szintén.

Régen annyiban volt jobb, hogy elfogadtuk egymás másságát úgy, ahogy az van. Mára erőszakosan összemosni akarják bizonyos erők, nincs férfi, és nincs nő, mondják, csak ember van.

Hát nem.

Nők vannak és Férfiak, akik a biológiájuknak megfelelően vágyják egymást. Akikben a Lélek vágyja a másik Lélekkel való összeolvadást, keresik a kapcsolódást, de mintha egy fal lenne, a kapcsolódás vagy nem történik meg, vagy, ha igen, az olyan rémisztően erős kötéssé válik, amely menekülésre késztet…

És persze nincs mindig mindenre megoldás.

Férfiként neked kell tudni mit akarsz, és hogyan.

Meg kell tudnod fogalmazni, hogy mire vágysz.

Fel kell állítanod a kritériumrendszert önmagad és a másik számára is.

Meg kell találnod az identitásodat, ki és mi vagy te. Mi vagy most, és hová akarsz jutni, alakulni. És milyenné semmiképpen nem…

És ehhez a Te valódi identitásodhoz megtalálni azt a Nőt, akivel közösen tudjátok segíteni egymást abban, hogy együtt jobbá váljatok minden eddigi önmagatoknál.

A legszebb dolog, amit ember mondhat egy másiknak: jobbá váltam általad.

Ne alkudj meg ennél kevesebbel.

Megjelent: 2024. áprilisában a Csillagidő online magazinban

Már a youtube-n is!

2024. febr. 26., Nincsenek hozzászólások

Igen, vállalva a kor kihívásait, én is csináltam egy youtube csatornát, melyen az engem foglalkoztató kérdésekről beszélek, kérdésekre válaszolok. Ide töltöttem fel a Molnár Edit: Tripla T Tanítása című könyv felolvasását is, nagyjából 30-40 perces etapokban. Ezek a felvételek nyilvánosak, azon videók, amelyeken a gondolataimat osztom meg, csak a linkek birtokában nézhetők, ezért alább felsoroltam őket. A linkeket kimásolva, és a böngészőbe téve érhetők el.

1. Terveimről:
https://youtu.be/msMvqredkfw

2. Nincs mindenre megoldás:
https://youtu.be/Ty2VXMjrluE

3. Mérgező szülők:
https://youtu.be/WOFPL4b3qoU

4. Testtudatosság(om)

https://youtu.be/xu_qkFGRR-A

5. Hazugságok hálójában:

https://youtu.be/h1nIhoX2s7A

6. Meddig traumázunk még?!
https://youtu.be/tHQnJRBuYgs

7. Szellelmi vagy vallási utat követsz?

https://youtu.be/5l6GLIH4XTI

8. Tudatosság(om)

https://youtu.be/xu_qkFGRR-A

Molnár Edit: Tripla T Tanításai

2024. febr. 1., Nincsenek hozzászólások

Ezt a könyvet 16 évvel ezelőtt vettem, és azóta többször is elolvastam. Minden alkalommal más és más élményt ad, annak függvényében, hogy milyen tudatminőségben vagyok, az újabb és újabb olvasások alkalmával.

Nem könnyű olvasmány, mégis belevágtam, hogy felolvassam, hogy minél több emberhez eljusson, és elgondolkodtassa őket a benne foglalt témákban. Nem szentírás, mint ahogy semmi sem az, amit ember írt le. De egy nézőpont, fontos, és tiszta, vallási befolyásoltságtól mentes.

Ez az első rész. Folyamatosan kerül fel a csatornámra a többi is.

(Link kimásol, böngészőbe illeszt.)

https://youtu.be/ZimcRs5xvqw

Mérgező szülők?

2024. febr. 1., Nincsenek hozzászólások

Arról a rendkívüli módon elharapódzott szokásról beszélek 14 percben, ami véleményem szerint pont annyira káros, mintha nem beszélnénk róla. Hogy mindenért a szüleinket okoljuk. Miközben a ma embere, akinek gyermeke van, pont annyira nem pszichológus, mint a korábbi időkben sem voltak a szülők azok. Éretlenül, ifjan, sokszor gyermekfejjel vágtak bele a családalapításba, a gyermekvállalásba, anélkül, hogy bárminemű fogalmuk lett volna saját családjukban betöltött szerepükről, hozott terheikről.

Soha, sehol nem tanítják ma sem a pszichológiát az iskolákban, nem tananyag, nem tanítanak anyának, apának lenni. A legjobb esetben a szüleinktől tanuljuk a szerepet, és azt és úgy tudjuk tenni, ahogy velünk is tették... a mi szüleink pedig pont így voltak ezzel.

Vajon tényleg le kell-e húzni róluk minden esetben a vizeslepedőt, vagy lehetne erre a dologra másként is tekinteni?

(link kimásol, böngészőbe illeszt)

https://youtu.be/WOFPL4b3qoU

Nincs mindenre megoldás!

2024. febr. 1., Nincsenek hozzászólások

A segítő hivatásban tevékenykedők gyakorta beleesnek abba a hibába, hogy elhitetik a hozzájuk fordulókkal, hogy mindig mindenre van megoldás.

Pedig vannak dolgok, helyzetek, életek, történések, érzések, stb., amire nincs megoldás.

Erről beszélek 11 percben.

(Link kimásol, böngészőbe illeszt.)

https://youtu.be/Ty2VXMjrluE

Terveim

2024. febr. 1., Nincsenek hozzászólások

Ebben a videóban a közeljövőbeli terveimről beszélek - és még néhány egyéb dologról 18 percben.

(Link kimásol, böngészőbe illeszt)

https://youtu.be/msMvqredkfw

Szaturnusz a Halakban

2023. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

Kedves Szaturnusz, szeretettel köszöntelek újra nálam!

Már hetek óta gondolkodom, hogy is lesz, mint is lesz, most, hogy újra átléped a (IV.) házam küszöbét. Hogyan fogadlak? Mit mondjak majd? Mit mutassak? Hogyan viselkedjem Veled, aki annyira meghatározó Tanítóm vagy az életemben?

Mivel kínáljalak? Tudom nem kérsz semmit, Te megelégszel azzal, ha kézen fogva haladok Veled, és nem Neked kell vonszolnod magad után. A jó Tanító sosem vár el semmit, csak azt, hogy a tanuló valóban megtanulja a Feladatát. Téged nem lehet lekenyerezni ajándékokkal, megvesztegethetetlenül számonkéred a feladott leckéket. Puskázni sem érdemes, ott is van szemed, ahol nem is gondolnánk, hogy jelen vagy. Ugyan nem büntetsz érte, türelmed végtelen, tudod, hogy úgyis eljő a vizsga ideje, és aki nem tanult, elbukik.

30 évünk van tanulni. 30 évig várod türelmesen, hogy ami a dolgunk lenne, beleálljunk. Kevés tanuló van, aki őszintén szeret tanulni, és vizsgázni, és fontosabb neki a tanulás, mint az egója. 30 év egy ember életében maximum három alkalommal történik, a negyediket már nem éri meg. Nincs tehát sok alkalmunk jól vizsgázni.

Közben persze vannak állomások, amikor belépsz a tanterembe körülnézni, hogy mi újság, rendesen tanulnak-e a nebulók, odacsördítesz, ha úgy látod rossz az irány, felhívod a figyelmet, hogy nem sok idő van már befejezni a feladatot, aki hallgat Rád hallgat, aki nem, az meg így járt...

Mert igen, van, aki egyáltalán nem figyel Rád. Ők az örök önszenvedtetők, a meg nem értők, Téged, a kormányt, az Életet, a főnökét, a szüleit, meg amúgy mindenkit okolók, ha életük újra és újra zsákutcába kerül, vagy egy-egy szegmense nem működik, hiába erőltetik. Ők azok, akik egyáltalán nem figyelnek Rád.

Vagy azért, mert nem is tudnak Rólad, vagy azért, mert a materializmus hálójába gabalyodva tagadják a létezésedet is, kinevetik a tudókat. Nem baj. Nem kell mindenkinek megváltódni, életek ezrei, milliárdjai állnak rendelkezésünkre, hogy felismeréseinket megszerezzük. Egy biztos: mindenki találkozik Veled, ha tud róla, ha nem. Szelíden, csendesen, de szigorúan és hatalmas erőd teljes tudatában és birtokában jelensz meg mindannyiunk életében időről-időre. Ilyenkor talán felerősödik a felelősségtudat, kötelezettségeinknek már nem fáj annyira eleget tenni. Lehet, hogy kicsit borongósabb lesz a hangulatunk, jobban figyelünk a megérzéseinkre, belső hangunkra, lelkiismeretünk is megszólal. Céltudatosabbakká válunk, nő a lényeglátási képességünk. Megszilárdulnak kapcsolataink, önfegyelmünk és saját korlátaink megszabása is szükségszerűvé válik.

Nagyjából harminc éve érkeztél meg először a házam ajtajába. Bekopogtál. A következő három évben mindent megtettél, hogy irányba állíts. Megnyugvást ajánlottál, családot, szerelmet, elköteleződést. Felelősségvállalást magamért, a másikért. Átgondolást, alapos megfontolásokat. Arra terelgettél, hogy meglássam önmagam, a lényegemet, hogy hallgassak belső hangomra. Megszilárdítani segítettél volna - ha hagyom. Nem voltam még kész erre. Nem voltam elég érett, nem voltam elég tudatos, hajtott a vérem, nem értettelek. Kos Vénuszom ekkor még erősebb volt, a fiatal nő ereje teljében, akinek esze ágában sincs holmi tanítóra hallgatni. Ha nem, hát nem, rántottad meg a vállad, ha nem jössz kézenfogva, vonszollak magammal.

Ó persze, imádkoztam én is minden létezőhöz, és mindenféle spiri és ezo módszerrel próbáltam feloldani a "karmát", meg "sorsot változtatni"...

Kerestem az okot mindenhol és mindenütt. Főként kívül persze. Jajdenehéz nekem, szegény kisMagduskának. Mélyre vittél, míg a Napomon, Merkúromon, Chironomon, majd Önmagad helyzetén, és Vénuszomon végigbandukoltál a magad komótos, sietség nélküli módján. Kérlelhetetlenül, megkerülhetetlenül, és kíméletlenül. Akkor még képtelen voltam fegyelmezni magam, korlátaimat megszabni, nemet mondani, érzelmi sebezhetőségem a csúcsra járt, önbizalmam a padló alatt mínusz kettővel... Gerincem megroppant, vállam szintén, térdem, bokám, csuklóm, szalagok, inak, izmok zúzódtak, betegedtek, emésztésem gyakorlatilag nem működött segítség nélkül. Nem sikerült a stabilizálás sehol és semmiben. Roppant, szakadt, összeomlott minden. Körülöttem, és bennem is. A depresszió pokolmélyre vitt.

Neked mindegy volt. Sosem sajnáltál, bármennyit is rimánkodtam kegyelemért. Térdre kényszerítettél, és még annál is lejjebb. Nem egyszer, és nem kétszer. Pont annyiszor, ahányszor okoskodva elfordultam Tőled, mert majd ÉÉÉN jobban tudom.

Te megvártad, míg elérek odáig, hogy megértsem mi történik. Csak haladtál égi utadon, szépen lassan minden életterületemet végigjártad. Mikor a 12-es házam ajtaján léptél be, ott jött a befelé fordulás ideje. A csend ideje. A belső megismerések, felismerések ideje. A megnyílások ideje, a mély önmunka. A korábbinál jóval visszafogottabb, szigorúbb, önkorlátozó élet, ahol nincs már cigi, pia, és állati termékek. Szépen lassan nyomtál, de megállíthatatlanul. És ahogy én engedtem a nyomásodnak, úgy oldottál fel ajándékul minden rám rakódott szenny, mocsok, fájdalom, és önkétely alól. Nyugalmat küldtél, kötelességtudást, szilárd, és takarékos életet. Mértékletességet, miközben már nem engedtél letérni a szellemi útról, pedig voltak rá próbálkozások. Lassan megtanultam, hogy a legjobb nekem, ha nem vonszoltattam magam Veled, hanem örömmel haladunk mi együtt kéz a kézben. Mondd merre, és arra. Fáj? Nem baj, tudom, hogy ezzel jár... A mély és egyre mélyebb önismeret, önfeltárás felé.

Meghoztad az Igaz Szerelmet, a Társat, aki mellett jó lenni, jó élni. Minő véletlen, igazi szaturnuszi típus... Türelmesen megvártad, míg minderre rájövök, hogy nem újra kiugrani kell, hanem az utolsó utáni pillanatig is várni, esélyt adni, lehetőséget a változásra. Megtanítottad, hogy sose mondjam többé, hogy ÉN ERRE KÉPTELEN VAGYOK. Meggyógyítottál. Felismeréseket adtál, hagyod, hogy magam alá gyűrjem magam, és segítesz, ha fel kell állni.

És a szerelem, igen, a szerelem.... Rákényszerítettél, hogy kivárjam, amíg eljön az én időm... megfogtad a Kos Vénuszomat, még mielőtt fejest ugrott volna a tűzbe, ahol oly hamar el is hamvadt... Tudtad, úgyis eljő a Te időd, meg fogom tanulni, hogy kettőtök közül ki az úr ebben az én házamban... és az nem a Vénusz. Fejet hajtott Neked, sőt, rájött, hogy az általad szabott korlátok adják az igazi boldogságot, nem a korláttalan szabadság.

Tekintélyes belső hangod csak nagy ritkán szólalt meg életemben, de akkor csak egy-egy szó, és elég is volt, hogy megálljon bennem az ütő egy pillanatra, és 180 fokot fordítsak az életemen. Köszönöm.

Mit mondhatnék Neked tehát köszöntésül?

Perceken belül ideérsz az ajtómba, gyújtok mécsest, füstölőt, szépen felöltözöm, megfésülködöm, hogy lásd: szép öregasszonyt csináltál belőlem.

Nézz körül nálam, és mondd, jól vizsgáztam-e? Simogasd meg a falakat, érezd a meleget, a stabilitást, mindent, ami és aki az enyém. Bár rideg és hideg volt a gyermeki otthon, megtanultam meleget varázsolni, stabil otthont alkotni, otthont adni. Már nem nyomasztanak a gyermekkori álmok, újakat álmodom. Az intuíció tehetsége, amelyet szintén Tőled kaptam, immár jól és hatékonyan szolgál életemben engem és másokat is.

Megtanultam a leckét. Megtanultam bízni magamban, Benned. Nézz körül, ülj le nálam, és mondd el, ha még valamit tennem kell.

Szeretlek, felnézek Rád, hálás vagyok Neked.

Köszöntelek.

Köszönlek.

Az ásványokról (megjelent a Csillagidő online magazinban)

2023. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

RENDKÍVÜL FONTOSNAK VÉLIK A SPIRITUÁLIS ÚTON JÁRÓK A „FEJLŐDÉST”, AZAZ „MEGFEJLŐDNI” KORÁBBI ÉNJÜKET, GONDOLKODÁSUKAT, RÖGESZMÉIKET, RAGASZKODÁSAIKAT, VISZONYULÁSAIKAT, ÚGY AN BLOCK MINDENBEN.

Én is fontosnak tartottam ezt, és „dolgoztam” rajta, hogy bekövetkezzenek ezek a megfejlődések, mígnem rá nem jöttem, hogy minél jobban és többet dolgozok, annál több meggyőződést, rögeszmét, és akarnokságot gyártok vele, amelyek mind-mind hátráltató tényezőként jelentkeztek ebben a naaagy megfejlődésben.

A megfejlődéseim, a felülemelkedéseim, a másként gondolkodásaim

spontán, mintegy maguktól következtek be, a legváratlanabb pillanatokban, amikor igazán semmi nem kötötte a megfejlődött gondolatot, képzetet, rögeszmét, viszonyulást, cselekedeteket a pillanatnyi helyzethez.

Nem mondom, hogy nincs köze ahhoz, hogy „dolgoztam” a fejlődésért, de azt igen, hogy nem akkor és úgy, ahogy én akartam, és nem feltétlenül az, amire a szándékom irányult. Mintegy random, ami akart megfejlődött, meghaladódott bennem, ami nem, az úgy maradt, vagy oly észrevétlenül, finoman alakult át, hogy csak akkor vettem észre a változást, mikor éles helyzetbe kerültem, és egyszerre teljesen más volt a reakcióm, mint hasonló szituációban korábban.

És ezek a reakciók zsigeri, mélyről jövő mások voltak, semmi akarás nem volt bennük, szándék, hogy na, most erre másként reagálok, mást mondok, mást teszek, másként gondolok.

Amíg így akartam ugyanis, nem működött.

Gyakorta hangoztatom, hogy mágiázni csak erős akarattal lehet. A belső önmunka alkímiája viszont úgy működik, hogy csak vágyni lehet, tudatossá tenni, aztán hagyni, hogy átalakuljon bennünk úgy, ahogy jelen tudatminőségünknek megfelelő.

MERT A LÉLEK, A TUDATTALAN, AZ ELME, A PSZICHÉ NEM VÁLTOZIK UKK-MUKK-FUKK, ANNAK IDŐ KELL, AKKOR IS, HA AZT HISSZÜK E FELGYORSULT VILÁGUNKBAN, HOGY PIKK-PAKK MEGHALADUNK, TANULUNK, FEJLŐDÜNK BÁRMITAKÁRMIT, CSAK AKARNI KELL, GYORSBA’. TÉVEDÉS.

Egy egyszerű példával élve, ne akarjak általános iskola másodikos végzősként mindenáron a gimnázium első osztályába lépni, ehhez ugyanis kevés vagyok. Ha szépen beleállok az időbe, a térbe, és energiát, munkát teszek bele, hogy gimnáziumba kerülhessek, és kellő türelmem is megvan ehhez, el fogok érkezni oda is.

Itt az akarat csak ahhoz szükségeltetik, hogy minden egyes nap felkeljek és megtegyem az aktuális napon szükséges lépéseket, amelyek összeadódva, évek alatt, eljuttatnak engem majd a gimnáziumba. Ez egy belső alkímia, amely önmagától történik meg, ha vágyom. Pusztán akarattal nem.

Az első ilyen komolyabb „megfejlődésem” az volt,

mikor egyszerre megundorodtam a hústól, és minden állati eredetű élelmiszertől, mikor egyszerre a testem azt jelezte, amit az agyam már régen tudott: itthon dédelgetem, szeretgetem az állataimat, védem, óvom őket, míg a boltban megveszem és megzabálom a mások által kegyetlen, szenvedésekkel teli körülmények között tartott állatok halott testét.

NEM AKARTAM NEM ENNI HÚST, EGYSZERŰEN MÉLYRŐL JÖVŐ UNDOR KELETKEZETT BENNEM, GONDOLATOK NÉLKÜL. ÉS ENGEDTEM ENNEK AZ ÉRZÉSNEK.

Aztán az is spontán történt, hogy nem akartam többé tiszta fából készült dolgokat vásárolni, sem fával tüzelni, hiszen az Erdő az én otthonom, hogyan támogathatnám hát a fák életének elvételét önös okokból kifolyólag?

Én nem hiszek abban, hogy élőlények azért vannak, hogy az ember kénye-kedvére ki legyenek szolgáltatva. Abban hiszek, hogy az élőlények a Földön egymás társai, és az embernek az lenne a dolga, hogy támogassa, és segítse a nálánál kiszolgáltatottabbakat. Ehhez képest nem támogatjuk, hanem durván lezsaroljuk, és tönkreteszünk mindent, amire rávetjük szemeinket. Aztán nem akartam többé vágott virágot venni, és „ezért nevelt” fenyőfát sem. Nem használok állati bőrből készült dolgokat sem.

Egyre tisztábban és élesebben láttam,

hogy a spirituális kellékek, mint olyanok szintén pusztán az egóvágynak köszönhetőek. A messzi földről hozott ilyen-olyan illatos, és egészségtelen füstölők mögött szintén durva kizsákmányolás van, fillérekért dolgoztatott emberek, gyerekek.

A világ másik feléről hozott szárított és kötözött növények, amelyeket szintén füstölésre használnak, miközben itthon alig kell néhány lépést tennünk, hogy saját gyógynövényekből készíthessünk ilyesmit, de nevelhetünk sajátot, még a városiak is, hiszen ládában, virágcserépben is kiválóan élnek és virulnak a finom illatos növényeink. Semmi sem pótolja, hogy ezeket saját szerető, gondoskodó energiánk itatja át.

Nemrégiben kaptam egy ásványt, és az volt a feladat, hogy egy imaginációs gyakorlat keretében nézzük meg, mit üzen nekünk ez az ásvány. Minden ásványnak ilyen-olyan gyógyító energiát tulajdonítunk, „márazősidőktőlkezdve”, mely szlogennel az ásványkereskedők igyekeznek eladni portékáikat. Nem színem a világoskék, pont ezért egy világoskék ásványt választottam a hatalmas, ásványokkal teli tálból. Hanyatt feküdtem, a homlokomra helyeztem az ásványt, a harmadik szemem tájékára, és elkezdtem a belső mozit, komoly érdeklődéssel, hogy „mit üzen nekem az ásvány”.

Azonnal itt teremtem a lakóhelyemen, a szikláknál.

Sétáltam a fennsíkon markomban szorongatva az én kék ásványomat. Mint kép a képben, imaginációmban megjelent egy kép a fejemben, és ezzel egy időben rögtön éreztem az erős vonzást, hívást az itteni egyik barlang felé. Az ásvány szólt, hangtalanul, szavak nélkül: ott akarok lenni. A következőkben már láttam magam, ahogy lemászom, keresztül a szúrós szederbokrokon, be, a sötét, szűk barlangba, és tíz körömmel ásni kezdem a talaját, hogy eltemessem, visszaadjam Földanyának Gyermekét, akit erőnek erejével szakítottak el tőle.

Az én ásványom az imaginációmban, ahogy a tenyerembe fogtam szomorú volt és fáradt. És villództak a képek a fejemben: ahogy kalapáccsal, vésővel kopácsolják szerencsétlen, mélyszegénységben élő emberek, gyerekek a földet, és törik ki az ásványokat, amik a csiszolóüzemekbe kerülnek, hogy szép formát adjanak nekik, majd ömlesztve szállítják Amerikából, Brazíliából, Indiából és még ki tudja honnan a minden más, különleges, ezoterikus, és egzotikus holmit felszívó Európába… Az én ásványom szomorú volt és fáradt, és semmit nem akart adni nekem, sem üzenni, csak azt, hogy had kerülhessen vissza békében oda, ahonnan jött. A földbe.

És persze Magyarországon is vannak ásvány lelőhelyek, aragonit, kalcedon, faopál, malachit, azurit, faopál, nemesopál, tűzopál, melyeket védetté nyilvánítottak, hisz oly kevés van belőlük. Sőt citrin és hegyikristály is van nálunk, de ugye mindenki előtt világos, hogy ami ott van, az egy kicsit sem lenne elegendő az itteni piacnak, ráadásul engedélyhez kötött a kutatás, felszedés, hiszen kevés van belőlük.

Régebben vásároltam ásványokat, hogy ékszereket készítsek belőlük, míg meg nem tudtam milyen áron kerülnek hozzánk. Ráadásul jórészük nem is valódi, vagy csupán a csiszolt ásványok porából összegyúrt, színezett.

A valódi ásványok is vérrel, verejtékkel, emberi szenvedéssel szennyezettek… ma már nem vásárolok, néhány csomaggal kaptam régebben, belőlük még készítek néhány ékszert, aztán befejeztem. Hogy miért, ennek, ahogy írtam megvan a maga története, és ez is spontán jött, nem akartam, nem volt bennem tudatos szándék, hogy megváltoztassam a nézetemet.

EGYÁLTALÁN NEM VÁLLALOM FEL AZT A TISZTET, HOGY BÁRKINEK MEGMONDJAM, HOGY MI A JÓ, MI A NEM JÓ. ÉN TUDOM, HOGY EZEK AZ ÁSVÁNYOK GYÖNYÖRŰEK, ÉS A SPIRITUÁLIS VILÁGBAN SOK ANIMISTA GONDOLKODÁSÚ EMBER VAN, MINT JÓMAGAM IS.

Mit jelent ez? Hogy mindennek, ami a teremtett világban van, lelke van.

Ha egy ásványnak gyógyerőt tulajdonítunk, lelkesítjük, vajon figyelembe vesszük-e azt, hogy mi a jó neki? Biztos, hogy arra vágyik, és „azért van”, hogy üzletemberek, akik más szerencsétleneket kihasználva, és a hiszékeny emberek pénztárcájából gazdagodva kibányásztassák a föld alól, vagy közvetlen a föld felszínéről letörjék, csákányozzák, zúzzák, csiszolják, savazzák őket, lyukakat fúrjanak beléjük, és mindezek után támogatást várva gyógyítsanak, „segítsenek” az embereknek?

Én tudom, hogy az ember nagyon szereti a szép dolgokat. És azt is nagyon szereti, ha kívülről jövő gyógyerők gyógyítják azokat a problémákat, amelyeket hosszú évekig, évtizedekig maguknak okoztak, okoznak.

Szeretik magukat többnek láttatni, ha gyönyörű ásványok birtokosai, mert ezek az értékes dolgok – úgy vélik tudatosan, vagy tudattalanul – a saját értéküket is növelik. És persze divat is, hiszen aki ásványkarkötőket visel, azt üzeni vele, ő nagyon spirituális ember…

De jó tudni, hogy bármilyen tárgyat lelkesíthetünk, saját energiával tölthetünk fel, bármely tárgyat behangolhatunk gyógyításra, támogatásra.

Ehhez szükségtelen valójában, hogy más emberek vérével, verítékével, szenvedésével szennyezett ékszereket hordjunk, vagy dísztárgyként őrizgessük otthon.

A MEGFEJLŐDÉS NEKEM AZT (IS) JELENTI, HOGY KORÁBBI TUDATLANSÁGOMRA, HA FÉNY VETÜL, ÉS TUDÁSSÁ VÁLIK, VÁLTOZTATOK KORÁBBI VISZONYULÁSOMON. DE EZ PERSZE CSAK AZ ÉN UTAM, AZ ÉN GONDOLATAIM, AZ ÉN VISZONYULÁSOM.

Aki akar, elmélkedjen mindezen anélkül, hogy mellette, vagy ellene szavazna.

Vadász Mária Magdolna
asztrológus, család-, és rendszerállító
spirituális támaszadó

Facebook: Csontasszony
e-mail: mariamagdalena7535@gmail.com

Samhain

2023. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

Ez az időszak számomra nem a kiáradásé, hanem a teljes befordulásé. Ez a befordulás NEM fájdalmas, és szomorú, és negatív, mint inkább csendes figyelés. Emlékezés. Kilépni kicsit a muglik világából, de a magát spirituálisnak mondók közül is, csak egy-két ember társasága és a saját világom, ami megnyugtató, egyedi, és kizárólagos. Nem tudok beszélni róla, mert ezek érzések, és az én szókincsem kevés ennek átadásához. Meg amúgyis: ha mindent szavakba foglalunk, az gyakran vulgarizálódik.

Barlang Asszonya, Samhain ideje jött el. Az Újév számomra most kezdődik ezzel a befelé éléssel. Alámerüléssel, átértékeléssel, átalakulásokkal. Közelebb a másik világhoz, közelebb a saját tudatalattimhoz.

A Barlang Asszonya nekem az Ős-Anya, a mindent tudó, tapasztalt, sokat megélt Bölcs ÖregAsszony. Az Istennő maga.

Mikor még közöm sem volt mindahhoz, amiben ma vagyok, élek, már megtapasztaltam Őt, holott nem tudtam ki volt. Olykor megjelent, hogy - mostmár tudom - megértesse velem, hogy az óvodában miért volt seprű a jelem (apám találta ki). Miért hívott anyai nagyanyám boszorkának, ha haragudott rám - és többnyire haragudott. Miért volt tele a füzetem boszorkány-pecsétekkel az általános iskola alsó tagozatában. Hogy mindez nem rossz volt, bármennyire is rettenetesen fájt és egyre erősebb kirekesztettség-érzetet indukált bennem. Hogy mindezen nehézségek valaminek az előjele volt, vagy valami korábbinak a folytatása, aminek megértése, elfogadása, beérése öt hosszú és fájdalmas évtizeddel később történt meg, de óriási felszabadulást és örömet, megkönnyebbülést hozott. A Barlang Asszonya türelmesen várt rám ötven évig...

A fekete szín mindig is a kedvencem volt, nekem az nem gyász, és szomorúság, és nem is elbújás.

Vajon miért állt érdekében a patriarchális társadalmaknak az öregasszonyt, és a sötétséget, és a feketét a félelemmel, fájdalommal, gonoszsággal, csúfsággal azonosítani? Hosszú értekezést lehetne erről írni, most nem teszem.

A barlangokat világ életemben szerettem. Sosem féltem bemenni, lemenni, a Föld alatt mászkálni, kúszni-mászni, sarazni, gyönyörködni a csodálatos föld alatti képződményekben. A barlang számomra a Föld méhe, és végtelen hálával tölt el, ha befogad, és időzhetek benne. Otthon-érzés. A barlang a tudatalatti szimbóluma. Tán ezért volt mindig fontos számomra, hogy otthonom pincéje rendben legyen.

A tükröket is szeretem. Engem nem érdekelt, hogy átjárók, mindig volt a hálószobámban is. Szeretek tükörbe nézni, szeretek a saját szemeim mélységeiben elveszni. Mostanában anyám néz vissza rám. Mögötte nagyanyáim, dédanyáim, ükanyáim, közülük egy, (vagy több) boszorkányként élt, és nemrégiben megmutatta magát nekem. Katartikus élmény volt.

Úgyhogy nekem az év legszebb időszaka a késő ősz, kora tél.

Szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni, elmélkedni, megpróbálni elképzelni, milyen történetek lehetnek a nevek, évszámok mögött. Néha sikerül is. Az elmúlás az élet természetes része. Mint ahogy a fájdalom is. Mert az is elmúlik egyszer, megszelídül. Mint ahogy az öröm is.

A gyertyák ideje van, a tükörbe nézés ideje van, a visszahúzódás ideje van, az emlékezés ideje van. A csönd ideje van. Még a Mars is visszaindult most égi útján - a Földről nézve persze -, húzzuk vissza csápjainkat, nem most kell megváltani a világot. Jobban járunk, ha önmagunkhoz férkőzünk egyre közelebb és közelebb. Bőven van ezzel dolog. Annak pláne, aki azt hiszi, hogy neki már nincs. Ott van a legtöbb.

Még mielőtt valaki félremagyarázná természetesen, ha az élet úgy hozza védjük meg magunkat, és mindent, ami hozzánk tartozik, ha szükséges. De többet legyünk a csendes, szeretetteli, békés emlékezésben, foglalkozzunk álmainkkal, élőkkel, és holtakkal. Az elmúlással, amely mindig magában hordozza az új dolgokat is.

(2022. október 31. )

Az aranykalitka

2023. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

A kereszténység előretörésével, több, mint kétezer éve él a világ jó része monogámként elvárt házasságban. Aztán van egy jó része, egy másik vallás, amely nem is titkoltan, ma is a tulajdonának tekinti a nőt.

Aztán vannak a pogánynak nevezett közösségek, ahol egészségesen élnek együtt nők és férfiak. Az emberi természet szerint, mindenféle társadalmi és vallási, életellenes korlátozások nélkül. De ők vannak kevesebben.

A spiritualitásban hajlamosak a „minden jól van úgy, ahogy van” fogalmat is félreértelmezni, a nem cselekvés, és mindent elfogadás állapotába taszítva, és elegánsan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a világ ebben a nagy elfogadásban éppen baromira nem jó irányba halad. Belekerültünk egy olyan örvénybe, amelyből eléggé úgy tűnik immár nincs kiút.

Az emberi természetet valóban kordában kell tartani, különben a tömeg csürhévé válik, a túlzott szabadság szabadossággá fajul, ahogy ezt láthatjuk a jóléti társadalmakban, az agyonkorlátozás viszont durván aprítja a pszichét, pont olyan káros hatással van, mint a mindentszabad.

Az is az emberi természethez tartozik, hogy képtelenek vagyunk megtalálni az egészséges középutat. A párkapcsolatban is.

Emberek milliói kötik össze nap, mint nap életüket, és szaporodnak anélkül, hogy halvány fogalmuk lenne arról, kik is ők valójában, milyen terheket hoztak a családjukból. Megdolgozatlan gyermekkori traumáikat akasztják egymás nyakába a házassággal, az összeköltözéssel, előre át nem beszélt, el nem fogadott elvárásaikkal vágnak bele a családalapításba, miközben a boldogságot kergetik.

Annak ellenére, hogy számtalan lehetőség közül választhatunk itt a világ ezen részén, hogy megdolgozzuk magunkat, feltárjuk a sebeinket, kitisztítsuk azokat, és begyógyítsuk, még mindig elenyészően kevesen vágnak bele a párkapcsolat, a közös család létrehozásába felkészülten, és felelősséggel, kellő önismerettel. Elvárásokkal, na azzal viszont annál inkább.

És itt máris borul minden, amit vágyunk.

A sokféle párkapcsolati változat közül e kártyalapunk a birtoklást testesíti meg. És persze tudom, hogy a kedves olvasó most azt mondja magában, én aztán nem, dehogy birtoklom, azt csinál, amit akar, de ha kellően őszinte magához, elég gyorsan kiderül, hogy ez nagyon nincs így. Lehetőleg mindig tudjuk hol jár, mit csinál, és kivel. Ha nem, akkor utánatelefonálunk, szemrehányóan, hogy hol van már, és miért nem hívott. Ha megkérjük valamire, és nem teljesíti, az enyhe nehezteléstől a durva haragig bezárólag elég széles érzelmeink spektruma. Szeretnénk, ha mindig velünk akarna lenni, nem vágyna másra. A szexualitást pedig evidens, hogy csak velünk, és csak ő és csak én.

A párkapcsolat, a házasság, az együttélés szövetségének jól működése azon áll, vagy bukik, hogy milyen tudatminőségben vannak a párok. És persze jöhetünk azzal, hogy nagyanyáink is leéltek egy életet egymás mellett, de lássuk meg hozzá azt is, hányan számoltak be elégedettségről, boldogságról, helyette szenvedések, halál, fizikai, érzelmi, verbális bántalmazások, elfojtások, betegségek, elhallgatások mint felfűzött gyöngyök sorakoznak a családfánkon. Ha nem így lenne, nem lenne annyi bajunk nekünk… ez nem azt jelenti, hogy őket kell okolni, azt jelenti, ezekre kell tudatosnak lennünk, mielőtt belevágunk a nagy kalandba, a közös életbe.

Az aranykalitka olyan kapcsolati mintát mutat, amelyben az egyik fél a másik tulajdona. De lehet mindkettő egymás tulajdona. Lehet, hogy mindketten birtokolják egymást, féltékenyen őrzik. Bárhogy is van, az ilyen kapcsolatban a szabadság elvész. És ezzel együtt elvész a mozgékonyság, az életöröm, a játékosság, a saját élet, saját célok. Helyette lustaság lesz, és elhízás, és mozdulatlanság, és beletörődés, és boldogtalanság. És az évek alatt a kötések egyre szaporodnak, egyre több lesz a közös tulajdon, egyre erősebbé válik a kalitka.

Vajon mire akar rámutatni ez a kártyalap? Valóban aranykalitkában élünk, megvan mindenünk, mi is megadtunk mindent, hogy bebiztosítsuk magunkat, hogy védelmet találjunk a világ kiszámíthatatlansága, veszélyei ellen? Van egy közös fészek, ahol otthonra találtunk, még akkor is, ha drágán megfizetünk a vélt biztonságért?

Vagy tán éppen ellenkezőleg? Annyira rettegünk egy párkapcsolatért felvállalni a felelősséget, hogy inkább távol tartjuk magunktól a lehetséges partnereket, féltékenyen őrizve vélt szabadságunkat? Be tudjuk-e fogadni a szabadságunk részleges elvesztésének tényét, képesek vagyunk-e beruházni egy kapcsolatba, van-e bennünk biztos alap és termékeny talaj tudunk-e lenni egy párkapcsolat számára? Észrevesszük-e, ha birtokolni akarunk, felismerjük-e féltékenységünk okait?

A meghitt összetartozás reménye hajt minden embert a párkapcsolatba.

De nincs ilyen, amíg nem tisztázzuk kik vagyunk mi magunk. Nem jó, ha az egyedülléttől való félelem hajt egymás felé, az sem, ha a mindenáron való biztonságkeresés.

Mit tudok adni egy kapcsolatban?

Hányan teszik fel ezt a kérdést, akik párt keresnek?

Mert ennek van most itt az ideje.

(Ez az írásom a Horoszkóp magazinban 2022. novemberében jelent meg.)

Véleményezésről

2023. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

Kerestem az elmúlt 12 év írásai között, mert tudom, hogy írtam már a véleményezésről, de nem találom, szóval most nekidurálom magam megint, mert kikívánkozik.

Azon emberek, akik sanyarú gyermekkorukban nem kaptak figyelmet, verbális önkifejezésük nem talált támogatásra, sőt lehurrogták, elkussoltatták őket, vagy kinevették, később felnőttkorukban is szoronganak a szavaktól, írástól, félnek a megszégyenüléstől, hogy butaságot találnak mondani, vagy úgy egyáltalán kit érdekelnek az ő gondolataik, szavaik.

Aztán ezen emberek közül jó néhányan a spirituális útra tévednek, ott pedig azt hallják, hogy mondd ki, fontos vagy, értékes vagy, ha fáj a torkod, és köhögsz, annak mind az az oka, hogy nem beszélsz, mondd ki, ami benned van! A legutóbb olyat is hallottam, hogy az erődbe való beleállás – jelentsen ez bármit is… –, azt is magával hozza, ha kimondod a véleményedet.

Azon emberek, akiknek sanyarú gyermekkor jutott – és most nagyon leegyszerűsítek –, fokozatosan és különböző mértékben válnak nárcisztikussá, ami ma nagyon divatos pszichológiai kifejezés. A spiritualitás nagyon szereti átvenni a pszichológiai kifejezéseket, sajnos olyan képviselői is, akik a legkevésbé sem néznek utána a fogalmak valódi jelentésének, innen-onnan olvasnak ezt-azt, készpénznek veszik, és használják másokra, persze magukra sosem.

Pedig… mindannyian nárcik vagyunk valamennyire, hogy mennyire, nagyon egyszerű módon meg lehet állapítani, már akit komolyan érdekel az önismeret persze, nem csak lótuszülésbe meditálgat otthon, és keresi valahol a térben önmagát, merugyemindentudásbennünkvan (csak tudnám minek jártunk akkor iskolába írni, olvasni, számolni tanulni), hanem TANUL, és kérdez olyan emberektől, könyvekből, amelyek hiteles forrásai a pszichológiának, spiritualitásnak.

A helyzet itt is az, ami úgy általában kicsiny országunkban – máshol nem tudom milyen attitűddel élnek az emberek, annyi időt sosem töltöttem külföldön, hogy objektív véleményt tudjak alkotni –, hogy hajlamosak vagyunk a ló egyik oldaláról átesni a ló másik oldalára. Nyilas ország lévén, még a szólásmondás is rendjén van.

Azok, akiknek a véleménye soha sehol nem volt mérvadó – lsd. sanyarú gyerekkor, például, amivel kezdtem –, beszabadulnak a fészbukra, vagy egy közösségbe, munkahelyre, stb., és fél, sőt negyedinformációkból ontják magukból a véleményüket.

Az emberek anélkül véleményeznek tehát, hogy adott témában valóban jártasak lennének. De a bennük lévő frusztrációnak ösztönösen oly módon adnak utat, hogy a másikat véleményezik, méghozzá degradáló, elmarasztaló, sőt mocskolódó módon. A másik az építő kritikának nevezett szarság, amit nagyon jól megfogalmazott Náray Tamás: puncslila kombinéba öltöztetett kígyó az építő kritika, vagyis ledöngölnek téged a sárba. Mert az építő kritikát maximum négyszemközt tehetnéd meg és azt úgy hívják, hogy jó tanács.

De ehhez értelmi és érzelmi intelligencia is szükséges, és legalább az egyik a legtöbbnél hibádzik.

A lányom, aki most 25 éves múlt, tette fel a kérdést nekem a minap: anya miért van az embereknek véleményezési kényszerük? Én meg ugyebár az évek, meg a rutin alapján próbálok segíteni neki a felnőtti lét útvesztőjében eligazodni: az emberek ilyenek Kincsem, és minél alacsonyabb tudatminőségben vannak, annál nagyobb kedvvel véleményeznek.

A vélemény szabadságát kurvára félreértjük ám.

Azt hisszük nekünk mindent szabad.

Azt hisszük, akkor látszunk tudónak, okosnak, ha véleményünk van, és azt hangoztatjuk is.

A csend, a visszafogottság, a megfigyelés manapság nem divat, harsogd az éterbe, vagy a másik arcába a véleményedet. Utóbbi a ritkább, mert azért ehhez kell némi bátorság is, de amúgy nagyrészt inkább puszta érzéketlenség, azaz baromira nem érdekel, hogy kést mártasz a másikba.

Nem baj, ha senkit nem érdekel, nem baj, ha senki nem kérdezte, a legkevésbé pedig az baj, ha amúgy felszínes ismereteid vannak valamiről, valakiről. Akkor is ki kell mondani, mert megfulladok, ha nem írhatom, mondhatom ki a kib.ott véleményemet!!!

A spirik még beburkolják abba, hogy ez nem az ő sajátjuk, hanem intuíció, meg jött az infó föntről.

Ők még ahhoz is gyávák, hogy bevallják, én ezt GONDOLOM, inkább úgy fogalmaznak: ez „jött” erről, vagy arról. Pff….

Sokszor elmondom, hogy a legtávolabb tartom magam a spirituális emberektől, sokkal inkább a muglikkal, ha már egyszer, ott legalább abszolút kiszámíthatóan tudom valakiről, hogy olyan amilyen, azt várhatom tőle, amit, és pont. És ez általában úgy is van. De a naaagy, szeretetteli, toleráns, elfogadó útonjáróktól mentsen meg az Istennő. A legtöbb támadást, kéretlen véleményezést, okoskodást, elmarasztalást tőlük kaptam. Hogy miért, az most tulajdonképpen mindegy, nem relevánst a téma szempontjából.

Meg kéne találni itt is az optimális egyensúlyt.

Hallgatni arany. Figyelni gyémánt. Kérdezni, nos, megkérdezni, amit nem értünk, nem tudunk, a válaszokat megforgatni magunkban, átgondolni, és ÓVATOS véleményt alkotni MAGUNKBAN, BELÜL, és csak akkor kimondani, ha azzal építek, az pedig olyan érték, ami manapság teljesen kiveszőben van.

Félreértés ne essék, aki ismer engem, akár innen, vagy személyesen, tudja, hiszen nem rejtem véka alá, hogy markáns véleményem van, aminek alapja a megfigyelés, az utánanyomozás, olvasás, kérdések, személyes, saját tapasztalat. AMIT HAGYOK VÁLTOZNI, annak függvényében, hogyan alakulnak a dolgok. És a legfontosabb: nem hiszem el magamnak, amit elsőre látok, tapasztalok, megvárom, míg valóban kialakul bennem a körülmények hatására a véleményem. Én sem voltam mindig ilyen, de megtanultam nem hülyét csinálni magamból, és mivel tudatosan senkit nem akarok bántani, pláne.

Úgy alkotnak véleményt egyesek a másikról, hogy nincsenek objektív tapasztalataik vele kapcsolatban – lsd. közszereplőkről, ismert emberekről való elképesztőbbnél elképesztőbb véleményezések –, úgy böfögik ki magukból a sz@rjukat, hogy azt, ha egy befőttesüvegbe tennék, meg lehetne ölni vele 30 tengerimalacot. (A hasonlat nem véletlen, valóban volt ilyen kísérlet, a gyűlölködős, elmarasztalós, bántó, haragos, azaz minden szinten negatív beszéd, amely mögött mindig erős érzelmi felindulás van, képes ennyi állatot megölni!) Nos, képzeljük ezt el, amint milliók köpik ki az éterbe nap, mint nap! A helyzet az, hogy ez a méreg mindig azt öli meg szépen lassan, módszeresen, aki a legtöbbet köpi ki magából. Csak hát… erre megint csak nem tudatos senki.

Lehet, csak az én fejemben van úgy, hogy akit szeretek azt nem kritizálom és nem véleményezem. Egyszerűen azért, mert szeretem. Ha mégis meg kell tennem, azt úgy próbálom fogalmazni, hogy ne legyek bántó. Mivel erős skorpiós energiáim vannak, mindig is oda kellett figyelnem arra, hogyan ne legyek bántó a másik számára, mert tudom, hogy ha viszont bántani akarok, akkor olyan mélyre tudok zúzni, hogy onnan elég nehéz felállni. Nem teszem. Lehet, tényleg csak az én fejemben van ez így, lehet tényleg csak nekem jelent mást a szeretet, mint az átlag, fennkölt spiriknek, akik úgy b.nak sokszor oda a többieknek, másoknak, mert ők éppen gyermekkori frusztráltságukból kinőve véleményeznek ha kell, ha nem, hogy fel sem tűnik nekik, hogy a másikat a földbe döngölték éppen. Csak úgy szeretetből persze. A szeretetet sose feledjük, tudod.

Megfeledkeznek arról, hogy van egy olyan fogalom kulturált körökben, hogy TAPINTAT. Hogy akit szeretek, nem b@om az arcába, hogy tessék nesze, itt van, kezdj vele, amit akarsz, ez az én véleményem, és ha nem tetszik, akkor te vagy hülye, mert ez tükör, és a többi f@ság. Pedig ez csak szimpla bunkóság, neveletlenség, érzéketlenség. Miközben a szeretetről, meg istenekről, istennőkről, angyalkákról, meg persze 5D-ről beszélgetünk, ahová a felemelkedettek jutnak, akik persze mi vagyunk.

Az erődbe való beleállás nem azt jelenti, hogy ráengeded a másikra a benned lévő, eddig visszafogott acsarkodó kutyáidat, marjanak, tépjenek, harapjanak ahova akarnak.

Az Erőt uralni kell, és használni. Az Erő akkor ér valamit, ha uralod, ha te mondod meg neki, hova, mikor, hogyan irányuljon. Az Erő attól válik a kezünkben értékké, ha megtanuljuk használni.

Egy alig felnőtt ember, akitől eddig megtagadták a kés használatát, ha hirtelen kést kap a kezébe, hajlamos a másik emberen kipróbálni az élét. A késsel ölni lehet. A késsel kenyeret is lehet szeletelni, amivel táplálni lehet másokat. Fát lehet aprítani, aminek tüze mellett melegedni lehet.

A szavakkal mélybetaszítani, és ölni lehet.

A szavakkal simogatni, és felemelni lehet.

Melyiket választod? Ha már a spirituális úton jársz illő lenne észrevenni mit művelsz.

Papnő vagyok

2022. máj. 8., Nincsenek hozzászólások

Részt vettetek már olyan támogató női közösségben, ahol TÉNYLEG az egymásra figyelés, a támogató erő, az érezhető, áramló, elképesztő női energia uralkodik?

Na, én akkor tapasztaltam ezt meg először, mikor évekkel ezelőtt hastáncolni kezdtem. A frász kitört az első óra előtt, hogy mit fogok én ottan annyi nővel kezdeni. Előzményként annyit, hogy kora gyerekkoromtól fogva szembesülnöm kellett a női árulással, intrikával, bosszúállással, vagy csak egyszerűen a minden előzmény nélküli hátbadöféssel a nők részéről, szóval életem második felére meglehetőst óvatossá váltam a velük szemben, hogy finoman fejezzem ki magam.

Ott, a hastáncos közösségben éreztem először azt a hihetetlen erőt, amit több nő együtt képes árasztani magából - ha valóban egymásra figyelnek, támogatással, szeretettel. Ez fontos. Ez a lényeg ugyanis. Mert önmagától, csak úgy nem jön létre azzal, mert sok nő van együtt. Sőt. Ha nem tudatosak, hanem hozzák a szokásos formát, az egymás méricskélését, a szeretetlenséget, az intrikálást, a féltékenykedést, a felületes, hétköznapi locsogást, az ítélkezést, akkor ott a sötét erő jár táncot, és rombolja még azt a meglévő kis erőt is, ami esetleg jelen van.

A hastáncos lányok, asszonyok között már azért sejtettem, hogy tán van nekem dógom a nők között, elfogadható vagyok valamelyest, és ha én is visszahúzom a tüskéimet, és merek szeretni, tisztelettel és figyelemmel lenni irányukban, akkor ez az áramlás kiválóan működik. Tudod, amikor nem programozol előre, hogy mi lesz, félelem nélkül mész bele, nem aggaszt, hogy esetleg megint bántani fognak, hanem tisztán, nyílt szívvel, lélekkel fordulsz a többiek felé, és ők is így tesznek. Ott, akkor, azokban az együttlétekben hatalmas erő szabadul fel. Aztán persze hazamegyünk, vissza a szokásokba, ahol a női erő visszahúzódik, beszippant a hétköznap - persze csak ha hagyjuk. De ez más téma.

Szóval a papnők közé kerülve már nagyobb tudatossággal figyeltem magam, és döntöttem amellett, hogy ez nekem kell, ezt akarom, itt vagyok önmagam, minden idegszálammal, és zsigeremmel éreztem már az első közösségi együttlét alkalmával, amikor még senkit nem ismertem, hogy EZ AZ. Hogy E Z A Z.

Sírdogáltam is aztán kicsit hazafelé a zuramnak a kocsiban, de ez mondjuk nálam nem nagy dolog, pikk-pakk elsírom magam, ha meghatódom, az meg könnyen megy nekem, a kis Halak lelkemnek.

Tegnap volt egy éve, hogy először találkoztam a papnőkkel személyesen, a tavaszi napforduló szeren, a vízáldáson, a tűzgyújtáson, táncoltunk, énekeltünk, doboltunk, csörgőztünk, tán emlékeztek néhányan osztottam is meg az eseményről fotókat.

És tegnaptól már nem padavan vagyok, hanem FöldAnya és az Istennő Leányaként papnővé avatódtam.

Nem jár ez semmi különös dologgal, csak éppen.... csak éppen mégis... most még nem tudok szólni róla, még lebegek abban a szeretetburokban, amit a többiek fontak-szőttek körém, az ölelések, és a támogató szavak, az erő, és az áradó-áramló energia boldogságos finom-meleg szépséges állapotában. Ezek a hihetetlen Nők, akik tehetségesek, sokrétűek, ezernyi dologgal foglalkoznak, és mellette igazi boszorkányok a szó legjobb értelmében: teremtenek, alkotnak, szántanak, vetnek, ültetnek, festenek, szobrászkodnak, gyógynövényekkel gyógyítanak, tanulnak, énekelnek, táncolnak, segítik embertársaikat, a világot, és közben önmagukat nemesítik.

Az elmúlt egy évben, mióta foglalkozom az évkörrel, az Istennő megannyi arcával találkoztam, tudatosan kértem a segedelmét, figyeltem a megjelenési formáit a természetben és önmagamban, kezeléseimet is úgy végzem, hogy behívom az energiáját. Sok-sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, és bár jócskán kibillentem gyakran, ahogy szoktam, mégis, mégis olyan dajkálást, figyelmet nem tapasztaltam még sosem, mint mióta erre a minőségre fókuszálok. Időnként nem is értem, most sem, hogy mivel és hogyan érdemeltem ki ezt a törődést, még annak ellenére sem, hogy számos megerősítést kaptam arra nézvést, hogy nem ez az első ilyen történés az életeim sorában. De van egy erősen racionális énem és van egy erősen spirituális, szellemi énem, a Halakos kettősség rendkívüli módon megnyilvánul, és sokáig küzdöttem azzal, hogy e kettőt össze tudjam egyeztetni. Majd rájöttem, hogy nem kell összeegyeztetni semmit, egyszerűen el kell fogadnom magamban ezt is: a rációnak, a logikának is helye van az életemben, hiszen a mindennapok enélkül nem működnének, és szeretem is az anyagot, az anyagi dolgokat, a fizikai lét számtalan szépségét és örömét. A szellem pedig mindig ott van, mindig jelen van, rajtam múlik mikor nyúlok érte, és használom. Így szépen összeolvadt a kettő, elválaszthatatlan bennem, és ez így van jól. Mert nem hiszek el kritika nélkül mindent, saját megéléseimet és tapasztalásaimat is megkérdőjelezem, ez visz tovább, hogy ne legyek ájult spiri, viszont tudjam megélni mindkettőt akkor, mikor annak helye és ideje van. És megtanuljam megkülönbözteti a megérzést a szorongástól, félelmektől, az egó akarásától, tudjam mikor vagyok hülye, és mikor kell hallgatnom magamra felülbírálás nélkül.

A logikus énem sokáig tiltakozott persze, de amikor már egyszerűen annyira sarokba van szorítva a szellem által, hogy nincs lacafaca, el kell kussolnia, ott abban az időpillanatban, mikor csak úgy beleengedem magam a szellem karjaiba, vagy nevezzük nevén: az Istennő karjaiba, na ott megtörténnek a csodák, amelyek megélésekor lélegzetet is elfelejtek venni. Lehet más észre sem venné az apró jeleket, ahogy észlelem az embereken tényleg nem veszik észre, mikor dajkálva vannak, én már észreveszem... és ez a legjobb, ami történhet szerintem.

Hát most e pillanatban még így vagyok, néha azért lélegzem, mert muszáj egyelőre, de csak nézek, figyelem a világot, és figyelem magam. Másként látok, másként hallok, másként érzek, más vagyok, ahogy a tegnapi szertartásom imaginációjában mondtam, de nem tegnaptól, hanem már jóideje. Mert az az Erő, amelyet én szolgálok, amely engem segít, ott van mindenben. A kőben, a fában, a földben, a levegőben, a napfényben, és az esőben, a viharban, a szélben, ó igen, a szélben, ott nagyon-nagyon érzem... Ott van a macskáim szemében, és bújásában, ahogy a tyúkjaim az ölembe simulnak, a kutyáim figyelmében, a párom ölelésében, a gyerekem arcában: anya, jó a lányodnak lenni... És ott van minden föld alól kibújó kis életkezdeményben, és a sötétben csíraként, vagy gyökérként létezőben. Ott van a szememnek láthatatlan világban, és ott van, látom néhány ember körül is, igen. És itt van belül, és körülöttem, a halottnak hitt dolgokban, az élettelennek gondolt tárgyakban, minden rezdülésben. És ez jó. Nagyon-nagyon jó.

Én azt kívánom ébresszétek fel magatokban a vágyat és a tudatosságot arra, hogy észrevegyétek ezt az erőt, ezt a minőséget. Nem túl hosszú ez a földi élet, és nagyon nem mindegy hogyan töltjük, és mivel, és mi lesz majd az utolsó gondolatunk a végén. Én elégedetten szeretnék távozni, és örömmel, hogy megtettem mindent, amit tőlem telt. Ez csak egy döntés. Tényleg.

2022. március 20.

2021. dec. 28., Nincsenek hozzászólások

Továbbiak betöltése